Az első szerzetesek és a monasztikus élet
„Az Egyházban az első századoktól fogva voltak olyan férfiak és nők, akik arra éreztek hivatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték őt” – foglalta össze nyolc éve II. János Pál pápa a megszentelt életforma eredetét. Mindezt arra hivatkozva emelte ki így, hogy a görög katolikus szinodusi atyák „fölszólalásaikban hangsúlyozták a monasztikus evangéliumi élet értékeit, amely már az ősegyházban is megjelent” (Vita Consecrata 6. p.). Ennek legfőbb ihletője a megtestesült Ige volt, akiről már az Apostol is így szólt: „szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez”. Akik az ő halálának és föltámadásának titkából fakadó követelményeket komolyan vették, azok az evangéliumi tanácsok szerint a szegénység, szüzesség és engedelmesség eszményeinek „a szerzetesi hivatásban tettek eleget”.
Már az ősegyházban is voltak tehát olyanok, akik igyekeztek radikálisan megélni a Mester által meghirdetett életeszményt: nemcsak a gazdag ifjúnak parancsolt evangéliumi szegénységet (Mt 19,21), hanem az önmegtartóztatás különféle formáit, és főként az önkéntes szüzességet. Több keleti nép egyházában ezek az önmegtartóztatók vagy szüzek voltak a legmegbízhatóbb keresztények.
A szerzetesek atyjának Remete Szent Antalt szokás tekinteni, aki megelőző példa nélkül vállalta a világból teljesen kivonult életet, pusztán az evangélium hallatára: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, oszd szét a szegényeknek, azután jöjj, és kövess engem!” Otthagyta gazdag örökségét, s előbb a példás életű közeli keresztényeket kereste föl, hogy szembesülhessen a már ugyanazzal a hivatással törődő példaképekkel. Majd két évtizeden át teljes elvonultságban élt, teljes önmegtartóztatásban. Imádkozva minden erejével törekedett az evangéliumi tökéletességre. „Csak” a Szentírás tanítását tette magáévá, de ebből nagyszerű keresztény életet alakított ki. Istenben megalapozott magánya a sátán fölött aratott diadalnak és a folytonos imádságnak a színtere lett. Antal kezdettől fogva „mindenkit arra buzdított, hogy semmit se helyezzen elébe a Krisztus iránti szeretetnek.” S így – életrajzírója szerint – „sokakat meggyőzött arról, hogy az ő életmódját vállalják.” A remete saját tapasztalata alapján hirdette, hogy nem az öncélú aszkézis, hanem csak a szeretet egyesít Istennel. Egyszer azt mondta: „Ha testvérünket megnyerjük magunknak, Istent nyerjük meg. Ha viszont testvérünket megbotránkoztatjuk, Krisztus ellen vétkezünk.” A kiforrott hivatás ismérvének a kiegyensúlyozott lélek háborítatlan örömét tartotta. Kopt nyelven írt leveleiben pedig azt hangsúlyozta, hogy szerzetes életének célja a Szentlélek elnyerése.
Tanítványai egy fél évszázadon belül a Földközi tenger egész medencéjébe elvitték az általa képviselt monasztikus eszmét. A „szerzetesek atyja” a halála utáni évtizedekben úgyszólván meghódította Alsó-Egyiptomot, ahol elsősorban Makariosz nevű tanítványa teremtett „iskolát” a Szketi-sivatagban. Ammón, a nitriai szerzetesség atyja szintén az ő tanítványának tekinthető. Izsák és Peluzian nevű tanítványai a Vörös-tenger mellett lévő monostorokban szilárdították meg Szent Antal örökségét. A palesztinai szerzetesség alapítójának tekintett Hilárion két hónapon át tanulmányozta a remete életmódját, mielőtt a Gáza melletti cellában telepedett volna le. Sőt Avgin atya révén az egyedülálló példának még Mezopotámiában is páratlan hatása lett.
A közösségi élet megszervezője, Pakhomiosz Felső-Thébaiszban született egyiptomi pogány szülőktől, kb. 292-ben. Fiatalon katona lett, s a keresztények szeretetét megcsodálva tett fogadalmat Istennek: „Minden nap a te akaratodnak fogok szolgálni, és minden embert szeretve fogok nekik szolgálni parancsolatod szerint”. 320-tól igen sok aszkéta gyűlt köré. Közösségi életstílusával és kezdetleges monostorával új, addig ismeretlen szerzetesi életforma alapítója lett, s rendet szervezett a remeték összefogására és imádságaik összehangolására. Egy angyal ihletésére ő szerkesztette az első szerzetesi szabályzatot is. Minden új szerzetesnek külön helyet keresett, és mindenkit olvasni is taníttatott, hogy a Szentírást olvasva elmélkedjenek és munka közben is imádkozzanak. A több ezer ember szerzetesi életét megszervező Pakhómiosz helyi hatása csak a következő évszázadban sugárzott ki külföldre is.
Ekkoriban lett szerzetes a rablóbandából megtért Etióp Mózes, aki a Szketi-sivatagban az imádság tanítómesterévé vált. „Menj, ülj le a celládban, és a cellád megtanít téged mindenre” – mondogatta a fiataloknak. Az egyiptomi szerzetesek életét az Istennel való állandó érintkezés töltötte ki, és mindenekelőtt saját magukban vívták meg a harcot a középszerűség és az elkényelmesedés ellen. Többre becsülték ugyan a böjtöt az ételnél, de azért tudták, hogy a szeretet még ennél is értékesebb, mert az isteni parancs, míg a böjt csak saját akaratunkon múlik. Elbizakodottság nélkül, örökös kezdőként igyekeztek Isten elé állni úgy, hogy tiszta szívvel készek legyenek az ő akaratának teljesítésére. Joannész Kasszianosz még a sivatagban jegyezte meg, hogy „az egyiptomi szerzetesek tanítása” szerint a bölcs mérlegelés segít „elkerülni a végleteket, s nem engedi, hogy ... az erényekben való előrehaladástól felfuvalkodva túllépjük az önmegtartóztatás kellő mértékét, de azt sem, hogy az engedékenység gyönyörűségével eltévelyedjünk a bűnbe”. Ugyanő figyelmeztet arra, hogy akit bármilyen szenvedélye fogságban tart vagy akár a legkisebb saját pénzösszeggel is rendelkezik, ez „úgy röpíti ki a monostorból, mint a parittya a belé helyezett követ”.
Ez volt a tapasztalata a kappadókiai Caesarea főpüspökének, Nagy Szent Bazilnak is, aki még Pakhómiosz monostorának szellemét is alapvetően megváltoztatta, s a remete-életet valóban szerves együttlétté alakította át. Minden szabály elé a szeretet főparancsát állította, s igyekezett a közösségbe lépőket a szeretet paradicsomába, valamiféle földöntúli békébe eljuttatni. Ezért ki-ki felelősnek érezte magát másokért is, és a testvérek kölcsönösen szorgalmazták a lelki vezetést, hogy a bűnöktől megtisztulva érhesse el ki-ki a lelki nyugalmat. Az önkéntes gyónás bevezetésével a közösségi élet lelkisége is megtisztult. Szent Bazil még „a közös fedél, közös asztal, közös megértés” kereteit sem szabályzattal akarta biztosítani, hanem eredetileg a Szentírás legfontosabb idézeteiből ollózta össze az Evangéliumi Etikát, a hivatás alapelveit és gyakorlását is jól szabályozó isteni kinyilatkoztatás igéit. Később szerzetesei kérdéseire adott válaszait adta ki az úgynevezett „Bővebben kifejtett”, illetve „Rövidebben kifejtett Szabályok” gyűjteményeként.
A keleti szerzetesség szerveződési formái Közel-Kelettől Bizáncig
Így a szerzetesség Keleten megőrizte nagy egységét, és a szerzetesi élet különféle kifejezései, a szorosan vett közös élettől kezdve a szigorúbb remeteségig inkább felelnek meg a lelki előrehaladás különböző állomásainak, mint különféle életállapotok között való választásnak. Minden egyes szerzetesnek köze van az egyház közösségéhez: „Bármilyen életmódot tartogat a szerzetesnek a Szentlélek, ő hivatásának lényegénél fogva mindig a közösség embere... A szerzetesség azt mutatja meg nekünk, hogy nincs semmilyen hiteles hivatás, ami nem az Egyházban és az Egyházért születik. Ezt tanúsítja igen sok szerzetesnek a tapasztalata, akik, cellájukba bezárva, imádságukban rendkívül szenvedélyes szeretetet hordoznak … minden teremtményért, meg nem szűnő könyörgésben azért, hogy mindenki térjen meg Krisztus szeretetének üdvözítő áramlására.” (II. János Pál pápa: Kelet Világossága, 9. p.). A közösségi szempont „a szerzetesi életben mindenekelőtt a testvérek szolgálatában, de ezen túl az egyházi közösség szolgálatában is megnyilvánul az idők és helyek szerint változó formában, a szociális munkától a vándorló prédikálásig”. Ezt igazolják a szír vagy káldeus szerzetesek, akik Távol-Keletig eljutottak az evangélium terjesztésével. De az ezredforduló táján az Új Teológus Simeon már ezt fogalmazta meg: „Aki igazán szerzetes, nem keveredik bele a világiasságba. Örökké csak Istennel él. Látja őt, és Isten is látja őt, szereti, és Isten is szereti őt. ... Míg sokan barátai, ő mégis csak vendég és idegen.” Hiszen a keleti szerzetesek mindig azt vallották, hogy itt csak átmenetileg vagyunk, vendégekként élünk a földön, az örökkévalóság felé tartó vándorútunkon. Klimakosz Szent János mindenkinek szóló „Létrája” külön fejezetet szentelt „az idegenben tartózkodás” ősi eszméjének: „Aki az Úrért él idegenben, már semmihez nem ragaszkodik... Az idegen élete: tartózkodó viselkedés, el nem ismert bölcsesség, kifelé nem mutatott okosság, rejtett életmód, észrevétlen céltudatosság, nyilvánosság elé nem hozott gondolat, igénytelenség vágya, nehézségek óhajtása, alap az Isten utáni vágyódásra, túláradó szerelem, minden becsvágyról való lemondás, a hallgatás legmélye”. Ez az életmód egyáltalán nem könnyű, de van rá mennyből kapott minta: „Amikor az emberek önkéntes száműzetésünkért vagyis idegenbe költözésünkért mint valami hőstettért dicsérnek bennünket, akkor mi gondoljunk arra, aki értünk az égből idegenként a földre jött, és majd rájövünk, hogy mindörökre képtelenek vagyunk ezt neki meghálálni”. Ez tette lehetővé, hogy Szent Száva szentföldi monostorában három nép fiai éljenek háromféle szertartást végezve közösségben. Ilyen mozgalomként gyűjthette össze Szent Tivadar is a megreformált konstantinápolyi Sztudion monostorban az ikonromboló császárok elől elmenekült különféle eredetű szerzeteseket.
S így alakult ki a vadidegen Athoszi Péter és a messziről jött Athanasziosz alapításaként a mindmáig több tucat nemzetiségű szerzetesnek otthont adó Szent Hegy szerzetesállama. A még az ezredforduló előtt megalapított Nagy Lavrához mintegy 400 szerzetes vagy remete tartozik, s a monostorállamban együttvéve másfélezren élnek az ősi szabályok szerint. A Szent Hegy lakói ma is jelek, hiszen életformájukkal arról tanúskodnak, hogy a pusztán gazdasági növekedéssel és fogyasztással mérhető evilági értékrendszer nem az egyetlen lehetséges világrend. Ott a lakók maguktól fogadják el testük halálra adását, a világról lemondva már egy új élet előjeleit is megtapasztalhatják. A feltámadás hírnökei, akik kora hajnaltól Isten dicséretét zengik közösségileg és egyénileg is. Mivel Krisztus halálának jegyeit hordozzák magukon, már az Egyház megújulásának is eszközei.
A bizánci szerzetesség hozzánk közeli és hazánkban működött képviselői
A „más anyanyelvű létére idegennyelvűek körében tartózkodók” közé tartozott az X. század közepétől hazánk területén misszionáló Hierotheosz püspök, aki az ezredforduló előtt még szerzetesként élt, s így indult 950 után Marosvár székhellyel missziózni az idegenek közé, hogy egy új népet Krisztushoz vezessen. S így élt az ezredforduló után a kijevi barlangmonostorba belépett Magyar Mózes is, aki sok-sok hányattatás után az életszentség példájával és halála után is művelt csodáival tanúskodik a tiszta élet végtelen értékéről.
II. János Pál pápa a keletiekhez szóló levelében szól a szerzetesek lelkivezetői tapasztalatáról is, mely érvényes lehet minden igényes keresztényre: „vonatkozásban áll egy lelkiatyával, akire fiúi bizalommal bízza rá magát, azzal a bizonyossággal, hogy benne nyilvánul meg Istennek gyöngéd és igényes atyasága”. Eszerint „a lelkiatya segítségével minden hívő előrehaladása erősen személyessé válik Isten keresésének idejére, ritmusára és módozataira nézve. Éppen azért, mert a lelkiatya az a pont, aki kapcsolatot és összhangot teremt”. „Ebben a keresésben Kelet különösen is azt tanítja, hogy vannak testvéreink, ...akiknek a Lélek megadta a lelkivezetés adományát: értékes vonatkozási pontok ők, mert annak a szeretetnek a szemével néznek, amellyel Isten lát minket” (Kelet Világossága, 13. p.). A Szentatya itt föltehetőleg az orosz sztarecek virágkorára gondol, akik egyesítették a világról való lemondást a világ szolgálatával. Szerinte mai „világunknak igen nagy szüksége van atyákra”, akiknek élete sugározza a Szentlélek jelenlétét. A XVIII-XIX. századi optinai sztarecek „a szív ismeretének isteni ajándéka” alapján a keresztény élet gyújtópontjaivá lettek Oroszországban. Szarovi Szent Szerafim életében pedig a teljes hallgatás és elzárkózás évtizedei után győződhetett meg a világ arról, hogy ez a szerzetes „valóban karizmatikus”, határozottan segítséget tud nyújtani mindenkinek az igazság útjának megtalálásához. Ennek a lelkiségnek képviselője volt a püspökségéről is lemondó Feofán remete. Ő terjesztette ki a szerzetes imádságos lelkiséget minden hívőre: „Jobb nem azon gondolkozni, hogy megadatott-e valakinek a monostor vagy nem, mert nem ezen múlik. Ha az embernek szívében van a monostor, akkor mindegy, hogy a monostor épülete megvan-e vagy nincs. A monostor a szívben Isten és a lélek.”
II. János Pál pápa Kelet Világossága c. apostoli levelében így szólt a keleti katolikusokhoz: „Utalni szeretnék a szerzetességre, szem előtt tartva annak jelentőségét a keleti egyházakban, és kívánom, hogy az újra virágozzék a keleti katolikus egyházakban, és hogy bátorítást kapjanak mindazok, akik hivatásuknak érzik ennek a megerősödésnek a munkálását. Keleten ugyanis belső kapcsolat van a liturgikus imádság, a lelki hagyomány és a szerzetesi élet között. Éppen ezért a szerzetesi életnek jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése számukra is az egyház igazi felvirágzása lehetne.”
Vajon a keleti szerzetesi életnek „jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése” hazánkban példátlan újdonság volna? Már az eddigiekből is kiderült, hogy nem, hiszen szó volt az ezredforduló előtt hazánk területén misszionáló Hierotheosz püspökről, aki szerzetesként indult „Türkia lakói” közé, s a kijevi barlangmonostorba belépett Magyar Mózesről, akit szintén szentként tisztelnek az ottani szerzetesek. S hogyha azt gondolnánk, hogy hazánk területén csak jóval Szent István előtt voltak keleti monostorok vagy keleti szerzetesek, akkor is tévednénk. Hiszen még 1204-ben is azt írta III. Ince pápa, hogy itt a latinoknak csak egy, a görögöknek azonban sok monostora van. Szent István előtt létezhetett már olyan monostor, amelynek alapítója a Bizáncban megkeresztelt gyula (Zombor) volt. Aztán a szintén görögök által megkeresztelt Ajtony a székhelyén, Marosvárott még 1000 körül Keresztelő Szent János tiszteletére hozott létre monostort, s „abba apátot helyezett görög szerzetesekkel, az ő rendszabályuk és szertartásuk szerint”. Ráadásul a monostor mellett olyan templom volt, amelyet nem is Ajtony építtetett, hanem már régóta fennállt, s amelyben még Szent István kora után is folyhatott bizánci zsolozsma, mégpedig görög és bolgár szerzetesekkel. Mindenesetre Ajtony lázadása után Csanád vezér ott ravataloztatta fel a halott Ajtonyt, de később az ottani monostort latinokkal népesítette be, ezért a korábban ott élt görög szerzeteseket Oroszlámosra vitette át. Az oroszlámosi Szent György monostoron kívül ugyanekkor még biztosan bizánci szertartás szerint működött a veszprémvölgyi apácamonostor, sőt valószínűleg ugyanebben a században görög szerzetesnők voltak Dunapentelén is. A veszprémvölgyi apácamonostort Szent István alapította, egyesek szerint Imre herceg ismeretlen görög jegyese számára. Itt készítettek a híres magyar koronázó palástot. A XI. század közepéről biztos tudomásunk van még a visegrádi és a szávaszentdemeteri görög Szent Demeter monostorról is, mely utóbbi közvetlenül a bizánci pátriárka fennhatósága alá tartozott. Ezenkívül föltehetőleg bizánci monostor volt a Csanád megyei Szőregen és a Maros-menti Pankotán is. Nemrégiben Komnénosz-kori értékes bizánci ikonokat találtak a dombói monostorban. Az ottani Szent György monostort valószínűleg Könyves Kálmán alapította. András királyunk Kijevből érkezett feleségével, Anasztáziával együtt valószínűleg a kijevi barlangmonostorból hozhatott szerzeteseket, akik közül egyesek talán Sárospatakon telepedtek le, mások pedig az egyre híresebbé váló tihanyi félsziget remetéi lettek. A pásztói monostorban pedig a XI-XII. században jelentős görög patrisztikus kódexek voltak, hiszen a valószínűleg görög (velencei) származású Cerbanus ott fordította le Damaszkuszi Szent János főművét és Maximosz hitvalló „Fejezeteit a szeretetről”. Sokak szerint görög monostor volt még a Torontál megyei Aracson és később Priszlopon, sőt talán Pusztaszeren és Zalaváron is. Egyesek feltevése szerint a szegedi Szent Miklós (vagy Szent Demeter) monostor is bizánci volt.
Az Árpád-kor után a bizánci monostorok többsége a keleti végeken volt: 1360-11402 közé tehető Koriatovics Tódor podóliai herceg alapítása, a Munkács Csernek-hegyi Szent Miklós monostor, amelyben fél évszázaddal az alapítás után már a munkácsi püspökség főpásztora székelt. Román alapítású, de különleges kiváltság révén csak a konstantinápolyi pátriárkának alávetett (sztavropég) monostor volt az 1390 körül alapított körtvélyesi Szent Mihály monostor, amelynek elöljáróját (kathégumenosz) IV. Antóniosz pátriárka a környék exarkhoszává nevezte ki, reá bízva a papok és nép látogatását és az épülő templomok fölszentelését.
Természetesen hosszan lehetne még sorolni a keleti szerzetesi életnek hajdan hazánk területén alapított monostorait, s megemlékezhetünk sok jámboréletű szerzetesről is a körtvélyesi sztavropég monostorból, vagy a középkoriakon át egészen Máriapócs bazilita szerzeteseiig. Ezért is a Szentatyával együtt valljuk, hogy a hagyományos görög szerzetesi életnek jól szervezett újrakezdése számunkra is „az egyház igazi felvirágzása lehetne.”
Az Evangélium megélése ma és a monasztikus hagyomány
Szerzetesi életünk első forrása ma is az Evangélium, elsősorban Krisztus élete és tanítása, amint az Evangélium elénk állítja, s az Egyház kifejti. Ez a legfőbb törvény és szabály, amelyhez életünknek igazodnia kell. Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai között számunkra különösen is fontosak a II. Vatikáni Zsinat konstitúciói és határozatai, elsősorban a szerzetesi élet megújításáról szóló „Perfectae Caritatis” dekrétum, valamint II. János Pál pápa a keletiekhez szóló apostoli levele (Orientale Lumen) és a szerzetesekhez szóló szinódus utáni levele, amelyek szerzeteséletünk korszerű megújítását sürgetik.
Keleti szerzetességünk alapelvei a monasztikus hagyományban gyökereznek. A szerzetesi megújulás munkájában ma is arra törekszünk, hogy életünk szerves folytatása legyen a hagyomány értékeinek. Gondos tanulmányozással meg kell ismernünk az egész monasztikus múlt hagyományait és fennmaradt emlékeit, és azokat okos hűséggel és szabadsággal kell felhasználnunk mai életünk elveinek és feladatainak kialakításában.
A monasztikus élet dokumentumai között számunkra kiemelkedő helyet foglalnak el Nagy Szent Bazil szerzetesi írásai. A szentéletű kappadókiai érsek életműve törvényszerű tekintéllyel is rendelkezik, akár a lelki élet alapvető irányáról, akár a közösségi élet alapvető formáiról van szó.
Mivel Istent csak Krisztus által érhetjük el, monostorainknak a szeretet iskolájává kell válnia. A szeretetnek oszthatatlanul, szinte egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia. Krisztus a testvéri közösségben és a szentségekben egyaránt jelen van.
Dr. Orosz Atanáz
Forrás: http://www.ptn.szederinda.hu/
Képek: Gratuitas, MKPK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése