Miért lett sikeres kutatómérnökből jezsuita?

Koronkai Zoltán vallomása a hivatásáról

„Azt láttam, hogy mérnökből van elég, az evangélium hirdetőiből viszont nincs sok” – emlékszik vissza hivatása kezdeteire Koronkai Zoltán SJ. A magyar provinciális sociusának, azaz segítőjének útja a Műegyetemi Katolikus Közösségtől az egyházmegyés papi szemináriumig, majd a jezsuita noviciátustól a Szent Ignác-i lelkiségű csoportokig. Pásztor Péter interjúja.

– Fiatalkorod álma nem a szerzetesség volt, hanem a nagycsaládos mérnöki lét. Mi terelt mégis erre az útra?

– Gyerekkoromban fel sem merült bennem, hogy pap legyek. Esztergomban nőttem fel, oda jártam középiskolába is. Álmom az volt, hogy családos leszek és kutatómérnök. A terv részben megvalósult, hiszen elvégeztem a Műegyetemet, villamosmérnök lettem, és elkezdtem doktorálni. Kutatási területem a mesterséges neurális hálózatok témája volt. Cikkeket írtam, konferenciákon adtam elő, így jutottam el még Washingtonba is. Nagyon jól ment a kutatósdi, talán ezért is volt nehéz elengedni. Doktoranduszságom első éve után aztán jelentkeztem az esztergomi szemináriumba.

– Mi okozta a fordulatot?

– Egyetemista koromban újra és újra előjött a kérdés, vajon mi a hivatásom? Azt tudtam, hogy én mit akarok: a kutatói pálya nyitott volt előttem, nagy családot szerettem volna, de vajon Isten is ezt szeretné? Nem tudtam megbékélni ebben a döntésemben, nyugtalanított, hogy azt láttam, mérnökből van elég, az evangélium hirdetőiből viszont nincs sok. Gyakran foglalkoztatott a kérdés, de elutasítottam a gondolatot, hogy papnak álljak. Az evangélium hirdetése lelkesített, de nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnék feleség és gyerekek nélkül. Aztán egy lelkigyakorlaton jött a fordulat: megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét. A megfeszített Jézust szemlélve, aki mindent odaadott értem, ellenállásom szertefoszlott, és komolyan fontolóra vettem, hogy mi van, ha Isten tényleg papnak hív. „Nem tudom, miért hívsz, de Te vagy az Úr, a Te terveid felette vannak az én álmaimnak, Te jobban tudod, hol adhatok a legtöbb szeretetet. Ha valóban hívsz, akkor Te majd alkalmassá teszel arra, amire én képtelennek érzem magam” – ilyesmit fogalmaztam meg az imáimban. Amikor meghoztam a döntést, béke és öröm töltött el, és ez azóta is kísér.

– Hogyan lettél egyházmegyés papból jezsuita?

– A papságról gondolkodván a jezsuita irány korán felmerült. Még egyetemistaként olvastam Nagy Töhötöm Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét, s megfogott a jezsuiták lelkisége, mély kapcsolata Jézussal, valamint a rend apostoli kreativitása és bátorsága. A könyvben sok szó esik arról, Kerkai Jenőék hogyan alapították meg a harmincas években a kor legnagyobb ifjúsági mozgalmát, a KALOT-ot, és ennek alapján  megfogalmazódott bennem: ha mégis papnak mennék, akkor jezsuita lennék legszívesebben. Amikor viszont pár év múlva megszületett bennem a döntés a papság mellett, mégsem voltam annyira biztos a jezsuita irányban. Mivel nem láttam világosan, de már el akartam indulni az úton, azt az irányt követtem, ami már biztos volt számomra: a papság. Négy esztendő után viszont újból előjött a szerzetesség kérdése, és úgy éreztem, át kell gondolnom, mire is kaptam a meghívást. Ezért két hivatástisztázó évet kértem és kaptam főpásztoromtól, Paskai Lászlótól, amit Rómában egy hivatástisztázó házban, a Casa Balthasarban töltöttem, ahol világosan felismertem a hívást a Jézus Társaságába.

– Akik ismernek, tudják, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség vagy, magától értetődő hittel. Mindig ilyen erős volt az istenkapcsolatod?

– Nem egészen. Gyerekkoromban vallásos nevelést kaptam, elsőáldozó is voltam, de kamaszként felhagytam a vallásgyakorlattal. Sok kérdésem támadt a hittel kapcsolatban – például a hatnapos teremtéstörténet és evolúció –, amire nem találtam értelmes válaszokat. Úgy tűnt, a hit valami nőies és szentimentális dolog, Jézus története szép mese, viszont egy értelmes, felnőtt férfi – amivé akkoriban szerettem volna válni – nem hihet ilyen tudománytalan mítoszokban. Sokáig nem is találkoztam olyan emberrel, akivel ilyesmiről érdemben beszélhettem volna. Másrészt hatott rám az iskolai közeg, számított, mit gondolnak az osztályban. Templomba járni ciki volt. A szombat esti misére, amire édesanyám elvitt, szinte csak öregasszonyok jártak. Nem láttam kortárs mintát a vallásos életre.

– Hogyan találtál vissza a hithez?

– Elsősorban nem is a hit gyakorlásához találtam vissza, hanem Jézus személyéhez. Másodikos gimnazista lehettem, amikor a fizikatanárom figyelmembe ajánlotta Víz László könyvét a torinói lepelről. Nagy hatással volt rám, hogy olyan sok tudós milyen kitartóan vizsgálta a leplet: ekkor tudatosult bennem, hogy Jézus nem mesehős, hanem valós személy, rengeteg mindent lehet tudni a koráról és az ő személyéről is. Egy éjszaka alatt végigolvastam a könyvet, és megszületett bennem az a gondolat: nem tudom ugyan, van-e Isten, de ez a Jézus valahogy fontos lett nekem, benne mégis hiszek. Ezután vitt el édesanyám az esztergomi Szent Anna-templom akkori káplánjához, Kiss-Rigó Lászlóhoz, aki válaszolni tudott a bennem lévő kételyekre, kérdésekre. Egész nyáron át jártam hozzá beszélgetni, és amikor megemlítette, hogy van egy ifjúsági hittancsoport a plébánián, csatlakoztam. Itt találkoztam először korombeli hívő fiatalokkal, ez volt az első közösségem.

– Műgyetemistaként viszont Budapestre költöztél. Kerestél itt is közösséget?

– Elsős egyetemistaként elmentem egy-egy, a Timóteus Társaság által szervezett evangelizációs estre, és a résztvevők közül többekkel megalakítottunk egy bibliakört a Műegyetemen. Ez ökumenikus társaság volt, főleg protestánsokkal. Nagy hatással volt rám a mély hitük, amely mögött nem pusztán családi hagyományt éreztem, hanem személyes döntést. Olyan kérdéseket tettek fel nekem, amiket előtte még senki, például: döntöttél már Jézus mellett? Az ő hatásukra kezdtem el olvasni a Szentírást is. Egy protestáns barátom aztán felvetette, hogy miért nem keresek katolikus csoportot is. Így tulajdonképpen egy baptista fiúnak köszönhetem, hogy megtaláltam a Műegyetemi Katolikus Közösséget. Itt valóban otthonra találtam, sok barátot szereztem. Fontosak voltak hivatásomban azok a papok is – Matolcsy Kálmán, Pákozdi István – akikkel itt kapcsolatban lehettem. Nem sokkal később Esztergomban bekapcsolódtam egy kisközösség, „a Kulcsosok” életébe; a mai napig járok haza, s az itt kialakult barátságok is tartósnak bizonyultak.

– Ezekben a közösségekben nyilván voltak lányok is…

– Naná. Jórészt ezért, a hasonló értékrendű lányokkal való ismerkedés miatt is jártam ezekre az alkalmakra. Az MKK-val pedig rengeteget kirándultunk, játszottunk, bálokat szerveztünk, tánciskolába jártunk. Nem lettem egy Fred Astaire, de elég magabiztossá váltam a táncban, és élveztem a bulikat. Volt pár komolyabb kapcsolatom is. Amikor a papi hivatás mellett döntöttem, nehéz volt feladni a karrierálmaimat, s még nehezebb volt elengedni a családos élet tervét. Évekig igazából ez tartott vissza a papságtól. Mérnökség nélkül még csak-csak kibírom, de nő nélkül… ezt nehezen tudtam elképzelni. Megküzdöttem vele, vitatkoztam is eleget Istennel, miért kér tőlem ilyet. Amikor azonban igazán megéreztem a hívást, akkor azt mondtam: Istenem, valamit csinálsz velem, nekem fogalmam sincs, hogy kell így élni, de ha te hívsz, vezetsz, akkor adj erőt és mutasd az utat. Végül tényleg nem haltam bele, jól érzem magam a bőrömben, de a döntésnek azért ez volt a legnehezebb része.

– Házastársi közösség helyett szerzetesi közösség. Mennyire találsz otthonra a rendtársaid között?

– Novíciusként kezdtem, tanultam teológiát Rómában és Torontóban, Budapesten tagja voltam a Fáber Péter rendháznak, majd Miskolcra kerültem, és most a budai Xavéri Szent Ferenc közösség az otthonom. Természetesen vannak közösségek, ahol nehezebb, és van, ahol könnyebb. Képzésem során találkoztam kiégett, cinizmusra hajlamos rendtársakkal és sivár jezsuita közösségi élettel is, ami először megijesztett, de aztán a megküzdés révén ez is áldássá vált számomra: Jézus és néhány személyes barát meg tud tartani, még ha a környezet nehéz is. A legtöbb közösségi élményem viszont pozitív a Társaságban. Az is igaz, hogy a rend túlmutat egy-egy konkrét helyen: a nagyobb Társaságot igazán otthonomnak érzem, hiszen jezsuitaként egy világméretű közösség része vagyok. Sokat jelent nekem a múlt, a történelem is. Érzem az egységet a régi korok jezsuitáival. Amikor olvasok róluk, mindig inspirálnak: olyan, mintha a vér szerinti nagyapámat hallgatnám. De nagy hatással vannak rám az idősebb néhai vagy még élő magyar rendtársak is, például Nemeshegyi Péter, Nemes Ödön vagy Vácz Jenő. Eddig mindenhol otthon tudtam érezni magam, a legfontosabb, mindennek a kiindulópontja azonban a Jézussal való közösségem.

– Több közösségben is vezető szerepet vállalsz. Kezdjük az Inigóval.

– Az Inigo-csoport 2014-ben jött létre. Hivatásgondozó voltam akkor, együtt dolgoztunk Tornya Erika Sacre Coeur-nővérrel. Egy nemzetközi, majd hazai rendtársakkal való találkozón fogalmazódott meg bennünk, hogy a fiataloknak a közösségben végzett apostoli munka igazán vonzó. Akkoriban két ifjú rendtárs, Horváth Ferenc és Hiba György készült haza magisztériumba. Mi lenne, ha csatlakoznának hozzánk, és már egy kis apostoli csoporttal tartanánk fiataloknak lelkigyakorlatokat, lelkinapokat, missziókat – gondoltuk. Felvetettem az ötletet Forrai Tamás akkori provinciálisnak, ő látott benne fantáziát, és bekapcsolt még pár embert, így Balla Erika SJC-testvért is. Tornya Erikát pedig később rendtársa, Heim Kata váltotta fel az Inigóban.

– Hogy jött a képbe a Szentjánosbogár?

– 2018-ban Sajgó Szabolcs atya, aki a Szentjánosbogár egyik alapítója, úgy látta, ideje lenne, ha fiatalabb jezsuita venné át a közösség lelki vezetését. Novíciuskorom óta benne vagyok a Bogárban, mindig is szerettem őket, 2018 nyarán viszont megérintett a helyzetük, és elhívást éreztem. Felvetettem Vízi Elemér provinciálisnak, mi lenne, ha a továbbiakban a lelkivezetést nem egy ember, hanem az Inigo végezné. Eddig is fiatalokkal foglalkoztunk, tapasztalt kreatív csapatot építettünk, munkánk eddig „kifelé” mutatott, miért ne tehetnénk ugyanezt azért a közösségért, amely olyan közel áll hozzánk? Így a Szentjánosbogarak egy lelkivezetői csapatot kaptak; azóta sem bántam meg, nagyon szeretek foglalkozni velük.

– A következő közösség neve Magis, melyet a latin szótár szerint úgy kell fordítani: több, jobb, nagyobb, mindinkább. De mi a jelentése a jezsuita lelkiségben?

– Keresni azt, ami jobban segít Istenhez, és törekedni arra, hogy mindig jobbak legyünk. A Magis-összejövetelek eredetileg a katolikus ifjúsági világtalálkozók előrendezvényei voltak a jezsuiták szervezésében. 2005-ben Németország volt soron, és a Magis itt kapta a nevét. Egyik meghatározó programként – a jezsuita noviciátus hasonló tevékenységének mintájára – úgynevezett experimentumokat alakítottak ki, melyek során öt napra a „mélyvízbe” dobják a fiatalokat, és szociális, kulturális, ökológiai vagy szakrális feladatokat adnak nekik. Mivel azonban ifjúsági világtalálkozó nincs minden évben, mára megszülettek a regionális Magis-találkozók. Magyarország először 2014-ben vállalta a szervezést – azóta is életem egyik legnagyobb élményeként emlékszem vissza rá. Volt hajózás a Dunán, flashmob, mise a Margitszigeten, mindez együttműködésben a szlovén és szlovák jezsuitákkal. A szervezőcsapatba olyan fiatalok kerültek, akik ma is részesei a Szent Ignác-i lelkiség továbbadásának. Azóta volt már találkozó Lengyelországban, Csehországban, Litvániában.

– Idén augusztusban ismét Magyarország a házigazda. De lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni? (Az interjú a koronavírus-járvány kitörése előtt készült. Friss fejlemények a jelentkezésekről ezen a linken: https://jezsuita.hu/a-magis-europe-2020-szervezoinek-kozlemenye-a-jelentkezesekrol/) 

– Annyiban igen, hogy az idei experimentumok felépítése hasonló lesz a múltkorihoz: minden reggel meghatározzuk, mire figyelünk aznap, utána a résztvevők az experimentum tárgyától függően szegényekkel foglalkoznak, zarándokolnak vagy épp templomok bemutatása által evangelizálnak. A napot imádsággal kezdjük, majd az experimentumok után szentmise, aztán egy közös examen keretében visszatekintünk a napunkra, és megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, érzéseinket. Az experimentumok után zárófesztivált tartunk Miskolcon, melynek keretében szintén lesznek imaalkalmak, megosztások, de törekszünk arra is, hogy a résztvevők megtapasztaljanak valamit a helyi valóságból. A Magis kizökkent a mindennapi életből, de abban is segít, hogy a hétköznapok sodrásában is közel maradhassunk Istenhez. Emellett lehetőséget teremt arra, hogy találkozhassunk egyházunk tagjaival a világ minden tájáról. Tapasztaljuk, hogy a Magis során a különböző kultúrákból jövő fiatalok tényleg nagyon közel kerülhetnek egymáshoz. Ahogy az egyik résztvevő mondta: Magis is a real life changing experiment – és valóban, egy ilyen találkozó sorsfordító tud lenni. Szívből ajánlom minden fiatalnak.

Forrás: Jezsuiták - https://jezsuita.hu/miert-lett-sikeres-kutatomernokbol-jezsuita-koronkai-zoltan-vallomasa-a-hivatasarol/