Hogy
mi köze van Tasnádnak Afrikához? Magának a városnak talán nem sok, a
tasnádiak jelenlegi plébánosának viszont bőven van mesélnivalója afrikai
lelkipásztori tapasztalatairól. Kruzslitz Imrével a missziós vasárnap
apropóján beszélgettünk élő kereszténységről, tánckaros szentmisékről,
na meg arról, hogy minden távolság és kulturális különbség ellenére –
világegyházként – igenis közünk van egymáshoz!
Hogy kerül az ember egy budapesti irodából afrikai misszióba?
Főmérnökként
dolgoztam Budapesten, amikor végül is megfogalmazódott bennem, hogy
igazából a papságra vágyom, vagyis hogy a papságra hívott meg az Isten.
És akkor egyben egy missziós meghívást is éreztem. Volt egy vicces része
a történetnek. Az egyik kolléganő, akivel egy irodában dolgoztunk,
újsághirdetéseket nézett, munkahelyet keresett, mivel az egész
cégcsoport megszűnt, ahol dolgoztunk. Én már nem kerestem új munkát,
mert tudtam, hogy szemináriumba fogok menni. Ez a kolléganőm egyszer
csak felolvasott hangosan egy hirdetést, és hozzá is tette a magáét: ki
az a „hülye”, aki ingyen elmegy dolgozni Afrikába? Erre én meg rögtön
rávágtam: én vagyok az!
Hát így indult. (nevet)
Kerestem a lehetőséget, először a verbitákkal szerettem volna kimenni,
de velük csak egy vagy két évre lehetett volna menni, nekem pedig annyi
időm nem volt, mert úgy terveztem, félévet maradok. Más szálon vettem
fel a kapcsolatot Afrikában szolgáló missziós nővérekkel, végül mégsem
tudtam rögtön kiutazni, mert kitört az országban a polgárháború.
Melyik ország volt ez?
Kenya.
Letiltotta a minisztérium a kiutazást, meg kellett várni, amíg
elcsitulnak a dolgok, és majd valamikor tavasszal, 2008-ban sikerült
kijutni. Akkor már nem tudtam félévre maradni, csupán három hónapot,
pontosabban nyolcvan napot töltöttem kint. Embu városában voltam a
legtöbbet a nővéreknél, akik gyermekotthont, iskolát működtetnek. Részt
vettem egy három héten át tartó amolyan lelkipásztori gyakorlaton, ami a
jelentette, hogy hétfőtől-hétfőig különböző plébániákon laktam, és így
láttam bele az ottani pasztorációba.
Elég „mély víznek” tűnik közvetlenül a szeminárium elkezdése előtt egy afrikai misszióban belekóstolni a lelkipásztorkodásba…
Gondviselés
volt. Nekem ott mélyült el a papi hivatásom, ott éreztem igazán, hogy:
igen, az Isten valóban elhívott engem. Ott egy nagyon élő
kereszténységet tapasztaltam meg, és talán ez lenne az egyik
leglényegesebb az életünkben.
Hogyan, miben nyilvánult meg ez az élő kereszténység?
A
nincstelenség, a szegénység ellenére egy olyan életvidámságot
tapasztaltam meg ezekben az emberekben, ami – úgy csapódott le bennem,
hogy – az Istennel való kapcsolatunkból ered. Nekik a szentmise ünnep
volt. A vasárnapi szentmise nem csak egy kipipálandó program volt a
napból: az jelentette a hétnek és a napnak a csúcspontját, hogy együtt
vagyunk, közösségben vagyunk, táncolunk és énekelünk az Istennek. Ezt
megtapasztalni, hogy a jó Isten nem kipipálandó programként akarja a
szentmisét, hanem igazi ünnepre hív, ez magával ragadta a többi fehér
embert is. Fantasztikus volt megélni, nem lehetett immunis maradni.
Ott tényleg táncolnak is a szentmiséken?
Ó, hát még hogy! A püspöknek két tánckar, a papnak egy tánckar jár a bevonuláskor.
És nektek is be kellett, be lehetett ebbe kapcsolódni?
Persze,
én is táncoltam. Amikor másodszorra, már papként voltam kint
Namíbiában, 2016-ban, én is így vonultam be, táncolva a templomba.
Fantasztikus élmény volt, tánckarral bevonulni a szentmisére!
Milyen volt ez a második kiutazásod, már papként: még többet tudtál adni mint az első alkalommal?
Az
ember adni megy, de végül is rájön, hogy csak kapott! Ezek által az
élmények által megtanulja értékelni az ünnepeket, hogy mit is jelent az,
Isten minden vasárnap, minden szentmisével ünnepre hív. És ott az ember
ajándékba kapja ezt az érzést, ezt a megtapasztalást. Sokszor adni
mennek a misszionáriusok, de sokkal többet kapnak lelki értelemben.
Úgy tudom, tervezel egy harmadik utat is, és nem is akárhogy…
Az
októberi rendkívüli missziós hónap hozta ezt a kezdeményezést. Mindig
próbálok hallgatni a jó Istenre, hogy ha meghív valamire, akkor annak
tegyek eleget. Most feljött bennem ez a meghívás, hogy közelebb hozni a
hívekhez a missziót, mert évente nagyjából csak egyszer beszélünk róla,
amikor missziós vasárnap elhangzik, hogy gyűjtés van… A szentatyának is
ez volt az óhaja, hogy egy új tavasz kezdődjön el az egyházban ezzel a
hónappal a misszió területén. És ezt szeretném valahogy közel hozni a
hívekhez, hogy átérezzék, mit is jelent a misszió, kikhez is jutnak el
ezek a gyűjtések. Azt találtam ki, hogy 15 hónapon keresztül gyűjtünk,
minden hónap harmadik vasárnapján egy adott afrikai misszió számára, és
az összegyűlt pénzösszeget – nyilván beváltva euróra vagy dollárra –
elviszem és átadom személyesen, illetve a híveknek is felajánlottam a
lehetőséget, és jelentkezett is valaki, hogy szeretne velem jönni.
Tehát
elvisszük ezt a 15 hónapon át összegyűlt adományt, képeket készítenünk,
és így kialakul egy közvetlen visszajelzés a híveknek arról, hogy az ő
kis támogatásuk, milyen nagy dolog egy ottani misszió fenntartásában;
hogy az Isten ügyében, mit is jelent a mi kicsi adományunk, milyen sok
és nagy dolog. Ma, október harmadik vasárnapján kezdődik ez a gyűjtés,
és 2021-ben fogunk majd kiutazni. És hogy miért ilyen hosszasan? Közben
én is össze kell gyűjtsem saját magamnak az utazási költségeket, illetve
nem lehet kimenni pár száz euróval, ide ezres nagyságrendű támogatás
kell összejöjjön, hogy azt kivigye az ember. És az már komoly támogatást
jelent ott, ahol egy-két eurós napibérrel dolgoznak az emberek.
Elgondolhatjuk, milyen nagyságrendű a segítség, ha kétezernyi eurót ki
tudunk vinni, mekkora támogatás ez annak a missziós központnak!
A nagyváradi egyházmegyében a misszió területének megbízottja vagy, de mik a konkrét feladatok?
A
plébánosi feladatokon kívül a püspök úr a tavalyi évben megbízott, hogy
a Pápai Missziós Művek egyházmegyei felelőse legyek, és gyakorlatilag
így csöppentem bele hivatalosan is a misszió ügyébe. Az a feladatunk,
hogy megszervezzük országos szinten a Pápai Missziós Művek keretén belül
az egyházmegyében ezeket a missziós foglalkozásokat. Ez most indul,
tehát még kezdeti fázisban van, de ez az év és ez a rendkívüli missziós
hónap, amit a szentatya elrendelt, jó lendületet ad. Fel kell hívnunk az
emberek figyelmét arra, hogy egy nagy család, világegyház vagyunk, és
felelősséggel tartozunk azért, hogy az egész világon terjedjen a hit.
Ezt egy kicsit jobban felmutatni, a missziókra ráterelni itt is a
figyelmet, mert 40 évig el volt vágva az egyház a misszióktól, tehát nem
tudott senki misszióba küldeni. Viszont azóta sok lehetőség megnyílt,
ezért is van ez a kezdeményezés, hogy minden egyházmegyében legyen jelen
a Pápai Missziós Művek intézménye, és irányítsuk a figyelmet kicsit
jobban mint eddig a misszióra.
Ha most arra kérlek, idézz fel egy emléket, helyzetet, ami még mindig elevenen él a szívedben Afrikáról, mi lenne az?
Nagyon
sok ilyen pillanat van, de talán az élő szentmisék, ahogy felvillannak
előttem azok az énekek, azok a táncok, ahogy tényleg ünnep volt ott
lenni… Voltak nagyon mély megtapasztalások is, első kintlétemkor fordult
az elő, hogy az egyik plébánián egyszerűen elfogyott az étel. És ebben
megtapasztalni azt, hogy az ember több mint a szükségletei, tehát hogy
ha nincs is étel, az Istennel való kapcsolat akkor is milyen mély tud
lenni. Azóta szeretem a böjtöt (mosolyog), ott rá voltam kényszerülve,
de egy nagyon mély megtapasztalás volt ez: valóban többek vagyunk, mint a
szükségleteink, és az Istennel való kapcsolatunk nem attól függ, hogy
most van mit enni vagy nincs mit enni. Ezek kellenek, szükségesek, de
ennél sokkal több az életünk. Azóta teljesen más dimenziót kapott a böjt
számomra. Ilyenek is előjönnek, meg az a rengeteg mosolygós,
szeretetteljes gyermekarc.
A Nemzetközi
Eucharisztikus Kongresszusra készülve, hogy kapcsolódik most benned
össze az, amit az előbb is hangsúlyoztál, hogy Afrikában nagyon élő,
ünnep a szentmise, és az, hogy jövőre Budapesten is hatalmas ünnepre
készülünk? Mit vársz, hogy készülsz 2020-ra?
Személy
szerint nagyon várom és szeretnék részese lenni legalább néhány napra
az eucharisztikus kongresszusnak. Remélem, sikerül a hívekkel is
megéreztetni valahogy annak az örömét, amit én többszörösen átéltem ott,
Afrikában – és ezért is szeretek oda menni –, hogy a szentmisén való
részvétel valóban ünnep, egy olyan ünnep, ahol egymással is és Istennel
is közösségben vagyunk. Afrikában talán nagyon könnyű ezt
megtapasztalni, de itthon is meglehet. És én remélem, hogy egyszer
mindenki átéli, átérzi és megéli annak az igazságát, hogy az Isten
valóban ünnepre hív minket az eucharisztiában.
Serbán Mária
Forrás: RomKat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése