Hivatásról, keresésről, járható utakról beszélgettünk Nagy Bálinttal
Ki való jezsuitának, és ki nem? Sokan vannak vagy egyre kevesebben? S ha valakinek nagy kedve van csatlakozni Jézus Társaságához, mi legyen az első lépése? És mi van, ha elbizonytalanodik? Egy biztos: nem fogják belebeszélni a szerzetességet. A magyar rendtartomány hivatásgondozással megbízott tagját kérdeztük tapasztalatairól.
Megjelent egy rövid videó, amolyan kedvcsináló a jezsuita élethez. Kiknek készült?
Azoknak, akiket Isten már megszólított, hívogat, és akik szeretnék világosabban látni, hogy ez a visszatérő hívás milyen formát fog ölteni az életükben: papságot, szerzetességet vagy házaséletet. Mi, jezsuiták konkrét tereket és a több évszázados jezsuita hagyományunkból jövő, jól bevált lelki gyakorlatokat tudunk felkínálni, hogy a fiatalok ezeket elsajátítva meg tudják különböztetni, mi a hivatásuk. Azt sokan is merjük, hogy valamiért jó a jezsuiták között lenni, talán mert jó velük beszélgetni, értelmesek, mert minden élethelyzetben Istent keresik, mert valódiak, mert nem játsszák meg magukat… – de pusztán ezért jezsuitának lenni még kevés lenne. Jezsuiták azok lesznek, akiket Isten ebbe a közösségbe, Jézus társának hív. Az illető ezt onnan fogja tudni, hogy miután eljött hozzánk, azt éli meg, hogy igen, ezt kereste, növekszik, a helyén van, hazatalált.
De ha az erősödne fel benne, hogy bár jó a jezsuitákkal, valami nem egész, nem növekszik benne az élet és a szabadság, akkor nem nálunk lesz az előre, és ez is rendben van. A legtöbb, amit tehetünk, hogy imádságukban, Istennel való személyes kapcsolatukban segítjük a hozzánk betérőket, hogy a hívást meg tudják különböztetni, tisztábban lássanak, és a felismert hívást szabadon tudják követni. Így tudja betölteni az egyház a küldetését, ami az Úr követéséből születik: boldog szerzetesek, papok, családosok, akik Isten akaratát teszik, vele egységben élnek.
Ha röviden kellene bemutatni őket egy érdeklődő fiatalnak, mit mondana, kik a jezsuiták?
Jézus társai. Aki jezsuita szeretne lenni, arra érez hívást, hogy Jézushoz hasonlóan éljen. Apostoli életforma a miénk, az úton lét lelkisége. Nem tudod előre, mi fog történni az úton, mert az élő Isten után haladsz. És eközben jó neked ebben a társlétben lenni, vágysz ebben megmaradni. Nem mindenki alkalmas egy ilyen életformára. A jezsuitáknak a belső és külső úton lét lett a hivatásuk, erre válnak lelkessé. Merész hasonlat, de kicsit olyanok vagyunk, mint az elit kommandósok: hosszan készülünk a küldetésünkre, amit nem látunk pontosan előre, de hűséggel csináljuk a napi edzéseinket, hogy alkalmasak és bevethetők legyünk a legkülönbözőbb helyzetekben. Így el tudunk menni oda, ahová az egyház küld bennünket, ahová más nem jut el, gyakran „farkasok” közé, ahol az emberi és lelki szükséglet hangosan kiabál, ahová az örömhír még nem érkezett meg. Ez a mi hivatásunk: hogy Jézus társaiként vele vigyük a gyógyító örömhírt, számunkra talán ismeretlen tájakra. Az életformánk ezért mindig izgalmas, mindig új, kiszámíthatatlan, és nagy szabadság forrása.
Akkor mondhatjuk úgy is, hogy aki szereti a megállapodottságot, a kiszámíthatóságot, az inkább ne menjen jezsuitának.
Attól függ, hogy az illető mihez köti ezeket – jezsuitaként mi Jézus személyéhez kapcsoljuk: az ő jelenléte jelent számunkra biztonságot, megérkezettséget, kiszámíthatóságot. Ha őt megtaláljuk imádságunkban, a napi eseményekben, ha jelenléte betölt bennünket, akkor megérkezünk oda, ahol lenni akarunk, ahol jó lennünk. Sok olyan ember van azonban, akinek a jó emberi működéshez arra van szüksége, hogy ugyanazon a konkrét helyen, ugyanazokkal az emberekkel együtt élje le az életét, talán kötött napirend és hosszú távú keretek között. Ha valakinek ezekre van szüksége a jóllétéhez, akkor biztosan nem jezsuita hivatása van, mert mi a külső kereteinket tekintve gyakran osztozunk az Úrral abban is, hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”.
Ugyanakkor ha valaki „túlmozgásos”, folyton kihívásokat keres, az meg a ló túlsó oldala. Ha az ilyen ember nem tud megülni, gondolom, ő sem való jezsuitának.
Ennek kiderítésére valók a jelöltség és a noviciátus évei, amikor letisztul, hogy a belépő mit is keres valójában. Az elején mindnyájunkban vannak olyan motivációk, amelyek nem egészen tiszták, inkább önmagunkról szólnak, és nincs ezzel semmi gond. De ahhoz, hogy valaki fogadalmat tehessen, vagy később pap lehessen, jó lenne felismernie, hogy Isten személyesen tényleg erre hívja. Az, hogy valakit vonz a jezsuiták életformája, szeretne apostol lenni, úton lenni az Úrral, jó képzést kapni, nyelveket tanulni, egy nemzetközi közösségben élni… – önmagában kevés a hivatáshoz. Egy valódi hivatás egy belső elhívásra adott válasz lesz, amelyet jó megélni és erre az isteni hívásra hagyatkozva élni. Nemes Ödön atya szerint három dolog szükséges, hogy valaki jezsuita legyen: hogy az illető akarjon jezsuitaként élni, hogy az Úr is hívja erre, s hogy a közösség is befogadja és akarja az illetőt. E három dimenziónak összhangban kell lennie.
Európában fogyatkozóban vannak a szerzetesek. Mi lehet az oka, hogy szűkös, ha egyáltalán van utánpótlás?
Fontos, hogy a helyén lássuk ezt a kérdést. Ha pusztán a létszámcsökkenést nézem, vagy a kihívásainkat, akkor a hullámokra figyelek, mint Péter apostol a vízen járva, és eltérek attól, ahol a mindennapokban élek. Mondok egy példát. Egy háromgyerekes pár szeretne még három gyermeket, de ez nem jön össze nekik. Ha ekkor azt kérdezik, hogy mi a baj, miért nem születnek újabb gyermekeik – ennek az a veszélye, hogy elfeledkezhetnek a már meglévőkről. S ezt érzem veszélynek a mi esetünkben is. De ha az Úrral nézek rá a helyzetünkre, azt látom, hogy hatvanan vagyunk a magyar rendtartományban, és ha összehasonlítjuk a többi európai provinciával, nagyon jól állunk: fiatalokban, életerőben, kreativitásban, energiában, lelkiségben, dinamikában. Én ezt látom alapnak. Annyi sok életet adó dolog történik rajtunk keresztül, ami ajándék az egyházunk számára. Valami olyasmit töltenek be a jezsuiták itthon és Európában, ami szükséges és hiánypótló. Lelkiséget tudunk adni a papságnak, a hitükben, imájukban mélyülni vágyóknak, meg tudunk szólítani olyanokat, akiket mások nem. Meg vagyok győződve, ha merünk hívő keresztényként élni, lesznek még emberek, akik igent fognak mondani Isten hívására. Tehát nem biztos, hogy az a fő témánk, hogy miért nem vagyunk kétszer annyian.
De „mellékesen” azért nézzük meg, hogy az öreg kontinensen vajon miért szánja rá magát egyre kevesebb fiatal a szerzetesi életre…
Biztos, hogy ez csomó mindennel összefügg: a családok helyzetével, hogy imádkoznak-e otthon, vagy beszélgetnek-e a hitünkről. Kapnak-e megfelelő segítséget a hitéletük megalapozásához? Úgy élünk-e, hogy ez segíti őket? Azt érzékelem, hogy sok szorongás van a fiatalokban. Például egy diáknak gyakran már nagyon korán tudnia kéne, merre tovább. Nem biztos, hogy kívülről jön ez a nyomás. Nyilván sok váltás lesz még, míg eljut a döntésig, de maga az érzés jelen van, hogy már most kellene mindent tudnia, és nem akarja elrontani. Nemegyszer azt élik meg, hogy picit sok mindenben jók, de úgy igazán semmiben sem. Egy másik feszültségforrás a csendre való vágy. Szeretnének csöndben lenni, figyelni az Istenre és az imára, jelen lenni, de ha öt percre kikapcsolják a mobiljukat, szorongásos tüneteik lépnek föl, és nem tudják, hogyan kell kezelni ezt. A szabadság hasonlóan égető téma, a feszültségét így tudnám megfogalmazni: „ne szóljon bele senki az életembe, én magam akarok dönteni”, a másik oldalon meg: „mondja már meg valaki, mit kell csinálnom”.
Egyáltalán nem könnyű fiatalként ezekben a feszültségekben élni, s nagy kihívása korunknak, hogyan tudnak ezekből elindulni a fiatalok egy jó irányba. Nálunk rá tudnak tekinteni ezekre a belső feszültségekre és mozgásokra, s meg tudják tanulni, hogyan különböztessék meg e belső mozgások forrását, hogy kirajzolódjon, személyesen merre kell elindulniuk. Templomainkban, lelkigyakorlatos házainkban, miskolci gimnáziumunkban, különböző ifjúsági közösségeinkben, az egyéni beszélgetések, lelkivezetések során, illetve a papság-szerzetesség iránt érdeklődőket befogadó Montserrat Házunkban ki tudják próbálni magukat anélkül, hogy rágörcsölnének arra, hogy „tökéletesnek kell lennem”. Az a kérdés, hogy merjük-e a kor feszültségeinek hullámaiból felemelni a tekintetünket az Úrra. S ha észrevettük, hiszünk-e, bízunk-e benne?
Nehéz megtenni az első lépést. Mielőtt elindul valaki a jelöltség vagy a noviciátus felé, nemegyszer azt gondolja, ezt már olyan érzésnek kellene kísérnie, mintha a belépésével a papszentelés következne, vagy már örökfogadalmat kellene tennie. Ez nem csak az elköteleződéstől való félelemből fakad. Szerintem nem pusztán erről van szó, hanem arról, hogy már az elején tökéletesen akarjuk csinálni. „Sem másokat, sem az egyházat, sem a közösséget nem akarom bántani. Már a legelején tudni akarom, biztosan ez-e az én utam, és hogy sikerülni fog.” És itt van szükség az imádságra, a Vele látásra, és ha az Úr valóban hív, akkor egy rizikós bizalomlépésre. Érzem a hívást, de azt is, hogy nem vagyok tökéletes, nem tudom pontosan, mit kell tennem. Akik meg merik lépni, azok számára az első év alatt általában kiderül, hogy tényleg itt van-e a helyük.
S ha nem, azt hogy éli meg?
Hivatásgondozóként komoly belső munkát jelent szabadon hagyni valakit, nehogy pusztán én akarjam, hogy jezsuita legyen, ha látom is, hogy alkalmas lenne rá. Belső szabadságra és imára van szükségem, hogy úgy tudjak emberek mellett állni, hogy az legyen, amit ők akarnak, és amire Isten vágyik velük kapcsolatban. Az Úr segít ebben a szabadságban, mert számomra igazi öröm, ha valaki megtalálja, amit keresett. Olyan jó látni az emberek arcán, amikor szabaddá válnak valamilyen irányba. S az elmúlt év kivételes volt számunkra ebből a szempontból. A hozzánk forduló fiatalok közül többen döntöttek úgy, hogy egyházmegyei szemináriumokba indulnak tovább, többen döntöttek a házas életforma mellett, sőt voltak, akik a monasztikus életforma felé éreztek hívást. Jezsuita jelentkezőnk idén nem is lett. Mégis nagy béke és öröm van bennem, mert a hivatástisztázó szolgálatunkkal megvalósult valami, ami segítség volt a fiatalok számára. Az Úr hív fiatalokat a szőlőjébe, és mi ezt szolgáljuk, nem a saját elképzeléseinket.
Hogy lehet ellenállni a ráhatás kísértésének?
Ha közel vagy a kincshez, amit kerestél, amire vágysz, az egyrészt öröm számodra, de meg is lehet ijedni tőle. A lélek mozgásai, melyek vagy Isten felé vezetnek, vagy eltávolítanak tőle, finomak, s nehezek tudnak lenni, főleg ha az ember ott van a döntés közelében. Keményen meg lehet küzdeni ezekkel. Már majdnem ott vagyok, hogy igent mondjak, és akkor elránt valami, például hirtelen jön egy nagyon erős félelem: még ne mondj igent, mi van, ha mégse… Azt tapasztalom, hogy egy ilyen folyamatban óriási segítség, ha van, aki támogat, hogy a figyelmemet ott tartsam, ahol szeretnék lenni, és nem a félelmeimre erősít rá. Magamtól simán rágörcsölnék, de van mellettem valaki, aki segít az Isten felé irányulni. Olyan ez is, mint a vízen járás története. Keresel, lassan kiléptél a bárkádból, elindultál, aztán a hullámok fölerősödnek. Azt veszed észre, hogy napi x órában a hullámokat figyeled. Ilyenkor megkérdezhetem a fiatalt: „Az Úr ott van a vízben? Milyen ő ott? Felőle mit érzel?” Az Úrtól érkezik a hívás iránya, nem a hivatásgondozótól. Ez fontos. Ha azt veszi észre egy hivatását kereső fiatal, hogy a keresés és küzdelem hullámai közepette inkább a lelkivezetője vagy a hivatásgondozója kezét érzi, és nem az Úrét, akkor keressen segítséget másutt, ahol szabadon hagyják, és valós segítséget kap, hogy Isten hívását kövesse.
Vannak, akik már tettek egy lépést Jézus társai felé: a Jezsuita 8-asra járó fiatalok százai. Ők annyira elszántak, hogy idén először, közkívánatra nyáron is folytatódnak az esti misék. Az ő hivatásgondozásukkal mi a helyzet?
Nagyon jók a J8-as misék, jók a prédikációk, jó a zene, a közösség. Ahogy én látom, itt az emberek konkrét segítséget kapnak a hivatásuk kereséséhez. Van állandó lehetőség gyónásra vagy mise után lelki beszélgetésre. Lehet imát kérni saját szándékra, és ilyenkor egy héten keresztül tényleg imádkoznak a fiatalok a szándékodért, Isten előtt tartva a szükségedet. Kedd esténként van külön imádság fiataloknak a Párbeszéd Házában az Inigo csoport szervezésében, amelyben a Szent Ignác-i imamódba vezetik be a fiatalokat. Lehet csatlakozni az Inigóhoz másokat szolgálni lelki napokon, részt venni szeretetszolgálatban. Tehát nem feltétlenül csak férfiak tudnak hozzánk kapcsolódni hivatásuk keresésében.
Hasonlóan nagy segítség fiatal felnőttek számára az Iránytű hivatástisztázó műhely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Öten tartjuk: szerzetesek és egyházmegyés papok, az istenkapcsolatról, az imádságról, az önismeretről, a megkülönböztetésről, a döntésről, a főbb életállapotokról. Elsősorban az egyéni imádságra próbálunk serkenteni, hisz a hivatást leginkább az Úrral való személyes kapcsolatban lehet tisztázni. Bellovics Gábor rendtársammal tartottunk előadásokat, lelki napokat Magyarország területén, de Erdélyben is. Voltunk egyetemi lelkészségeken, szerveztünk férfinapokat, hivatáshétvégéket. Ezek a programok bepillantást engednek a jezsuita életbe, jó lehetőségek a találkozásra, ismerkedésre.
Ezenkívül ott van a Sodrás utcai Fiatal Felnőttek Lelkigyakorlatos Háza, ahová sokan eljöttek hozzánk az ország minden tájáról egy-egy napra vagy hosszabb időre is, hogy együtt imádkozzanak velünk, illetve segítséget kapjanak imádságukban. Reggel együtt miséztünk, és naponta egyszer találkoztunk lelkivezetésre. Idén kezdtük el a Mária utcai templomunkban a J16-ot frissen bérmálkozottaknak, fiatal házasoknak. Ez havi egy találkozást jelent. Ott jó volna jobban jelenvalóvá tenni a hivatás témáját. Valamint a jövő évben szeretnénk többet tenni azért, hogy a fiatalok ministránsközössége megerősödhessen a Mária utcai templomunkban.
Színes a kép…
És könnyen elérhetők vagyunk. A hivatásgondozás területe egyébként olyan, mint egy „bicikliműhely”, ahol ott vannak a sok száz éve bevált szerszámaink, de ez nem olyan műhely, ahova betolod az életed biciklijét, és valaki megszereli helyetted. Mi megnyitottuk a műhelyeket, ott vannak a használható eszközeink, az élő hagyományaink, és ott állunk páran mi, képzett „mesterek”. Próbáld ki a „szerszámokat”, gyere el a keddi imára, ministrálni, lelkigyakorlatra. A szerszámokat neked kell levenned. Ha szeretnéd, segítünk, megmutatjuk, hogyan működnek, de neked kell megszerelned a saját biciklidet. A hivatásgondozás nem egy szolgáltatás, ilyet nem tudunk és nem is akarunk vállalni. Mi azt tudjuk tenni, hogy a műhely hírét elvisszük az emberekhez, de a teret és az eszközöket mindenkinek magának kell használnia. Neked kell akarni, hisz felnőtt vagy. S akkor tényleg lehet haladni. Nem vagy egyedül abban, hogy hogyan kell rátalálni Istenre, hogyan kell jól dönteni. Vannak járható utak. Közben pedig együtt ki tudjuk találni, hogy mihez van kedvünk, mit lehet még tenni az egyházért.
Szigeti László
Forrás: A Szív folyóirat - 2018. július-augusztus
Azoknak, akiket Isten már megszólított, hívogat, és akik szeretnék világosabban látni, hogy ez a visszatérő hívás milyen formát fog ölteni az életükben: papságot, szerzetességet vagy házaséletet. Mi, jezsuiták konkrét tereket és a több évszázados jezsuita hagyományunkból jövő, jól bevált lelki gyakorlatokat tudunk felkínálni, hogy a fiatalok ezeket elsajátítva meg tudják különböztetni, mi a hivatásuk. Azt sokan is merjük, hogy valamiért jó a jezsuiták között lenni, talán mert jó velük beszélgetni, értelmesek, mert minden élethelyzetben Istent keresik, mert valódiak, mert nem játsszák meg magukat… – de pusztán ezért jezsuitának lenni még kevés lenne. Jezsuiták azok lesznek, akiket Isten ebbe a közösségbe, Jézus társának hív. Az illető ezt onnan fogja tudni, hogy miután eljött hozzánk, azt éli meg, hogy igen, ezt kereste, növekszik, a helyén van, hazatalált.
De ha az erősödne fel benne, hogy bár jó a jezsuitákkal, valami nem egész, nem növekszik benne az élet és a szabadság, akkor nem nálunk lesz az előre, és ez is rendben van. A legtöbb, amit tehetünk, hogy imádságukban, Istennel való személyes kapcsolatukban segítjük a hozzánk betérőket, hogy a hívást meg tudják különböztetni, tisztábban lássanak, és a felismert hívást szabadon tudják követni. Így tudja betölteni az egyház a küldetését, ami az Úr követéséből születik: boldog szerzetesek, papok, családosok, akik Isten akaratát teszik, vele egységben élnek.
Ha röviden kellene bemutatni őket egy érdeklődő fiatalnak, mit mondana, kik a jezsuiták?
Jézus társai. Aki jezsuita szeretne lenni, arra érez hívást, hogy Jézushoz hasonlóan éljen. Apostoli életforma a miénk, az úton lét lelkisége. Nem tudod előre, mi fog történni az úton, mert az élő Isten után haladsz. És eközben jó neked ebben a társlétben lenni, vágysz ebben megmaradni. Nem mindenki alkalmas egy ilyen életformára. A jezsuitáknak a belső és külső úton lét lett a hivatásuk, erre válnak lelkessé. Merész hasonlat, de kicsit olyanok vagyunk, mint az elit kommandósok: hosszan készülünk a küldetésünkre, amit nem látunk pontosan előre, de hűséggel csináljuk a napi edzéseinket, hogy alkalmasak és bevethetők legyünk a legkülönbözőbb helyzetekben. Így el tudunk menni oda, ahová az egyház küld bennünket, ahová más nem jut el, gyakran „farkasok” közé, ahol az emberi és lelki szükséglet hangosan kiabál, ahová az örömhír még nem érkezett meg. Ez a mi hivatásunk: hogy Jézus társaiként vele vigyük a gyógyító örömhírt, számunkra talán ismeretlen tájakra. Az életformánk ezért mindig izgalmas, mindig új, kiszámíthatatlan, és nagy szabadság forrása.
Akkor mondhatjuk úgy is, hogy aki szereti a megállapodottságot, a kiszámíthatóságot, az inkább ne menjen jezsuitának.
Attól függ, hogy az illető mihez köti ezeket – jezsuitaként mi Jézus személyéhez kapcsoljuk: az ő jelenléte jelent számunkra biztonságot, megérkezettséget, kiszámíthatóságot. Ha őt megtaláljuk imádságunkban, a napi eseményekben, ha jelenléte betölt bennünket, akkor megérkezünk oda, ahol lenni akarunk, ahol jó lennünk. Sok olyan ember van azonban, akinek a jó emberi működéshez arra van szüksége, hogy ugyanazon a konkrét helyen, ugyanazokkal az emberekkel együtt élje le az életét, talán kötött napirend és hosszú távú keretek között. Ha valakinek ezekre van szüksége a jóllétéhez, akkor biztosan nem jezsuita hivatása van, mert mi a külső kereteinket tekintve gyakran osztozunk az Úrral abban is, hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”.
Ugyanakkor ha valaki „túlmozgásos”, folyton kihívásokat keres, az meg a ló túlsó oldala. Ha az ilyen ember nem tud megülni, gondolom, ő sem való jezsuitának.
Ennek kiderítésére valók a jelöltség és a noviciátus évei, amikor letisztul, hogy a belépő mit is keres valójában. Az elején mindnyájunkban vannak olyan motivációk, amelyek nem egészen tiszták, inkább önmagunkról szólnak, és nincs ezzel semmi gond. De ahhoz, hogy valaki fogadalmat tehessen, vagy később pap lehessen, jó lenne felismernie, hogy Isten személyesen tényleg erre hívja. Az, hogy valakit vonz a jezsuiták életformája, szeretne apostol lenni, úton lenni az Úrral, jó képzést kapni, nyelveket tanulni, egy nemzetközi közösségben élni… – önmagában kevés a hivatáshoz. Egy valódi hivatás egy belső elhívásra adott válasz lesz, amelyet jó megélni és erre az isteni hívásra hagyatkozva élni. Nemes Ödön atya szerint három dolog szükséges, hogy valaki jezsuita legyen: hogy az illető akarjon jezsuitaként élni, hogy az Úr is hívja erre, s hogy a közösség is befogadja és akarja az illetőt. E három dimenziónak összhangban kell lennie.
Európában fogyatkozóban vannak a szerzetesek. Mi lehet az oka, hogy szűkös, ha egyáltalán van utánpótlás?
Fontos, hogy a helyén lássuk ezt a kérdést. Ha pusztán a létszámcsökkenést nézem, vagy a kihívásainkat, akkor a hullámokra figyelek, mint Péter apostol a vízen járva, és eltérek attól, ahol a mindennapokban élek. Mondok egy példát. Egy háromgyerekes pár szeretne még három gyermeket, de ez nem jön össze nekik. Ha ekkor azt kérdezik, hogy mi a baj, miért nem születnek újabb gyermekeik – ennek az a veszélye, hogy elfeledkezhetnek a már meglévőkről. S ezt érzem veszélynek a mi esetünkben is. De ha az Úrral nézek rá a helyzetünkre, azt látom, hogy hatvanan vagyunk a magyar rendtartományban, és ha összehasonlítjuk a többi európai provinciával, nagyon jól állunk: fiatalokban, életerőben, kreativitásban, energiában, lelkiségben, dinamikában. Én ezt látom alapnak. Annyi sok életet adó dolog történik rajtunk keresztül, ami ajándék az egyházunk számára. Valami olyasmit töltenek be a jezsuiták itthon és Európában, ami szükséges és hiánypótló. Lelkiséget tudunk adni a papságnak, a hitükben, imájukban mélyülni vágyóknak, meg tudunk szólítani olyanokat, akiket mások nem. Meg vagyok győződve, ha merünk hívő keresztényként élni, lesznek még emberek, akik igent fognak mondani Isten hívására. Tehát nem biztos, hogy az a fő témánk, hogy miért nem vagyunk kétszer annyian.
De „mellékesen” azért nézzük meg, hogy az öreg kontinensen vajon miért szánja rá magát egyre kevesebb fiatal a szerzetesi életre…
Biztos, hogy ez csomó mindennel összefügg: a családok helyzetével, hogy imádkoznak-e otthon, vagy beszélgetnek-e a hitünkről. Kapnak-e megfelelő segítséget a hitéletük megalapozásához? Úgy élünk-e, hogy ez segíti őket? Azt érzékelem, hogy sok szorongás van a fiatalokban. Például egy diáknak gyakran már nagyon korán tudnia kéne, merre tovább. Nem biztos, hogy kívülről jön ez a nyomás. Nyilván sok váltás lesz még, míg eljut a döntésig, de maga az érzés jelen van, hogy már most kellene mindent tudnia, és nem akarja elrontani. Nemegyszer azt élik meg, hogy picit sok mindenben jók, de úgy igazán semmiben sem. Egy másik feszültségforrás a csendre való vágy. Szeretnének csöndben lenni, figyelni az Istenre és az imára, jelen lenni, de ha öt percre kikapcsolják a mobiljukat, szorongásos tüneteik lépnek föl, és nem tudják, hogyan kell kezelni ezt. A szabadság hasonlóan égető téma, a feszültségét így tudnám megfogalmazni: „ne szóljon bele senki az életembe, én magam akarok dönteni”, a másik oldalon meg: „mondja már meg valaki, mit kell csinálnom”.
Egyáltalán nem könnyű fiatalként ezekben a feszültségekben élni, s nagy kihívása korunknak, hogyan tudnak ezekből elindulni a fiatalok egy jó irányba. Nálunk rá tudnak tekinteni ezekre a belső feszültségekre és mozgásokra, s meg tudják tanulni, hogyan különböztessék meg e belső mozgások forrását, hogy kirajzolódjon, személyesen merre kell elindulniuk. Templomainkban, lelkigyakorlatos házainkban, miskolci gimnáziumunkban, különböző ifjúsági közösségeinkben, az egyéni beszélgetések, lelkivezetések során, illetve a papság-szerzetesség iránt érdeklődőket befogadó Montserrat Házunkban ki tudják próbálni magukat anélkül, hogy rágörcsölnének arra, hogy „tökéletesnek kell lennem”. Az a kérdés, hogy merjük-e a kor feszültségeinek hullámaiból felemelni a tekintetünket az Úrra. S ha észrevettük, hiszünk-e, bízunk-e benne?
Nehéz megtenni az első lépést. Mielőtt elindul valaki a jelöltség vagy a noviciátus felé, nemegyszer azt gondolja, ezt már olyan érzésnek kellene kísérnie, mintha a belépésével a papszentelés következne, vagy már örökfogadalmat kellene tennie. Ez nem csak az elköteleződéstől való félelemből fakad. Szerintem nem pusztán erről van szó, hanem arról, hogy már az elején tökéletesen akarjuk csinálni. „Sem másokat, sem az egyházat, sem a közösséget nem akarom bántani. Már a legelején tudni akarom, biztosan ez-e az én utam, és hogy sikerülni fog.” És itt van szükség az imádságra, a Vele látásra, és ha az Úr valóban hív, akkor egy rizikós bizalomlépésre. Érzem a hívást, de azt is, hogy nem vagyok tökéletes, nem tudom pontosan, mit kell tennem. Akik meg merik lépni, azok számára az első év alatt általában kiderül, hogy tényleg itt van-e a helyük.
S ha nem, azt hogy éli meg?
Hivatásgondozóként komoly belső munkát jelent szabadon hagyni valakit, nehogy pusztán én akarjam, hogy jezsuita legyen, ha látom is, hogy alkalmas lenne rá. Belső szabadságra és imára van szükségem, hogy úgy tudjak emberek mellett állni, hogy az legyen, amit ők akarnak, és amire Isten vágyik velük kapcsolatban. Az Úr segít ebben a szabadságban, mert számomra igazi öröm, ha valaki megtalálja, amit keresett. Olyan jó látni az emberek arcán, amikor szabaddá válnak valamilyen irányba. S az elmúlt év kivételes volt számunkra ebből a szempontból. A hozzánk forduló fiatalok közül többen döntöttek úgy, hogy egyházmegyei szemináriumokba indulnak tovább, többen döntöttek a házas életforma mellett, sőt voltak, akik a monasztikus életforma felé éreztek hívást. Jezsuita jelentkezőnk idén nem is lett. Mégis nagy béke és öröm van bennem, mert a hivatástisztázó szolgálatunkkal megvalósult valami, ami segítség volt a fiatalok számára. Az Úr hív fiatalokat a szőlőjébe, és mi ezt szolgáljuk, nem a saját elképzeléseinket.
Hogy lehet ellenállni a ráhatás kísértésének?
Ha közel vagy a kincshez, amit kerestél, amire vágysz, az egyrészt öröm számodra, de meg is lehet ijedni tőle. A lélek mozgásai, melyek vagy Isten felé vezetnek, vagy eltávolítanak tőle, finomak, s nehezek tudnak lenni, főleg ha az ember ott van a döntés közelében. Keményen meg lehet küzdeni ezekkel. Már majdnem ott vagyok, hogy igent mondjak, és akkor elránt valami, például hirtelen jön egy nagyon erős félelem: még ne mondj igent, mi van, ha mégse… Azt tapasztalom, hogy egy ilyen folyamatban óriási segítség, ha van, aki támogat, hogy a figyelmemet ott tartsam, ahol szeretnék lenni, és nem a félelmeimre erősít rá. Magamtól simán rágörcsölnék, de van mellettem valaki, aki segít az Isten felé irányulni. Olyan ez is, mint a vízen járás története. Keresel, lassan kiléptél a bárkádból, elindultál, aztán a hullámok fölerősödnek. Azt veszed észre, hogy napi x órában a hullámokat figyeled. Ilyenkor megkérdezhetem a fiatalt: „Az Úr ott van a vízben? Milyen ő ott? Felőle mit érzel?” Az Úrtól érkezik a hívás iránya, nem a hivatásgondozótól. Ez fontos. Ha azt veszi észre egy hivatását kereső fiatal, hogy a keresés és küzdelem hullámai közepette inkább a lelkivezetője vagy a hivatásgondozója kezét érzi, és nem az Úrét, akkor keressen segítséget másutt, ahol szabadon hagyják, és valós segítséget kap, hogy Isten hívását kövesse.
Vannak, akik már tettek egy lépést Jézus társai felé: a Jezsuita 8-asra járó fiatalok százai. Ők annyira elszántak, hogy idén először, közkívánatra nyáron is folytatódnak az esti misék. Az ő hivatásgondozásukkal mi a helyzet?
Nagyon jók a J8-as misék, jók a prédikációk, jó a zene, a közösség. Ahogy én látom, itt az emberek konkrét segítséget kapnak a hivatásuk kereséséhez. Van állandó lehetőség gyónásra vagy mise után lelki beszélgetésre. Lehet imát kérni saját szándékra, és ilyenkor egy héten keresztül tényleg imádkoznak a fiatalok a szándékodért, Isten előtt tartva a szükségedet. Kedd esténként van külön imádság fiataloknak a Párbeszéd Házában az Inigo csoport szervezésében, amelyben a Szent Ignác-i imamódba vezetik be a fiatalokat. Lehet csatlakozni az Inigóhoz másokat szolgálni lelki napokon, részt venni szeretetszolgálatban. Tehát nem feltétlenül csak férfiak tudnak hozzánk kapcsolódni hivatásuk keresésében.
Hasonlóan nagy segítség fiatal felnőttek számára az Iránytű hivatástisztázó műhely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Öten tartjuk: szerzetesek és egyházmegyés papok, az istenkapcsolatról, az imádságról, az önismeretről, a megkülönböztetésről, a döntésről, a főbb életállapotokról. Elsősorban az egyéni imádságra próbálunk serkenteni, hisz a hivatást leginkább az Úrral való személyes kapcsolatban lehet tisztázni. Bellovics Gábor rendtársammal tartottunk előadásokat, lelki napokat Magyarország területén, de Erdélyben is. Voltunk egyetemi lelkészségeken, szerveztünk férfinapokat, hivatáshétvégéket. Ezek a programok bepillantást engednek a jezsuita életbe, jó lehetőségek a találkozásra, ismerkedésre.
Ezenkívül ott van a Sodrás utcai Fiatal Felnőttek Lelkigyakorlatos Háza, ahová sokan eljöttek hozzánk az ország minden tájáról egy-egy napra vagy hosszabb időre is, hogy együtt imádkozzanak velünk, illetve segítséget kapjanak imádságukban. Reggel együtt miséztünk, és naponta egyszer találkoztunk lelkivezetésre. Idén kezdtük el a Mária utcai templomunkban a J16-ot frissen bérmálkozottaknak, fiatal házasoknak. Ez havi egy találkozást jelent. Ott jó volna jobban jelenvalóvá tenni a hivatás témáját. Valamint a jövő évben szeretnénk többet tenni azért, hogy a fiatalok ministránsközössége megerősödhessen a Mária utcai templomunkban.
Színes a kép…
És könnyen elérhetők vagyunk. A hivatásgondozás területe egyébként olyan, mint egy „bicikliműhely”, ahol ott vannak a sok száz éve bevált szerszámaink, de ez nem olyan műhely, ahova betolod az életed biciklijét, és valaki megszereli helyetted. Mi megnyitottuk a műhelyeket, ott vannak a használható eszközeink, az élő hagyományaink, és ott állunk páran mi, képzett „mesterek”. Próbáld ki a „szerszámokat”, gyere el a keddi imára, ministrálni, lelkigyakorlatra. A szerszámokat neked kell levenned. Ha szeretnéd, segítünk, megmutatjuk, hogyan működnek, de neked kell megszerelned a saját biciklidet. A hivatásgondozás nem egy szolgáltatás, ilyet nem tudunk és nem is akarunk vállalni. Mi azt tudjuk tenni, hogy a műhely hírét elvisszük az emberekhez, de a teret és az eszközöket mindenkinek magának kell használnia. Neked kell akarni, hisz felnőtt vagy. S akkor tényleg lehet haladni. Nem vagy egyedül abban, hogy hogyan kell rátalálni Istenre, hogyan kell jól dönteni. Vannak járható utak. Közben pedig együtt ki tudjuk találni, hogy mihez van kedvünk, mit lehet még tenni az egyházért.
Szigeti László
Forrás: A Szív folyóirat - 2018. július-augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése