A kolostorban minden napot vasárnapként éltem meg

Sokak számára megkapó élmény egy zarándokhely felkeresése, mivel ezt csak vasárnap vagy más szabadnapon tehetjük meg. M. Veronika Mariničová nővér azonban hétköznapjait is az egyik legismertebb szlovák zarándokhelyen tölti. A következő beszélgetésben jelenlegi apostoli szolgálatáról beszélt, de hivatásának kezdetéről és arról az útról is, melyre az Úr vezette, a kongregáción belül különböző feladatok által. A beszélgetés tartalmát röviden összefoglalhatjuk egyetlen mondatban, amint Szabályainkban is áll: „Az Isten iránti bizalom segít minket, hogy elégedetten és belsőleg szabadon Krisztust kövessük minden élethelyzetben.” (Vö. K 25)

 
≈ Elárulnád, hogyan született meg benned a szerzetesi hivatás? Gyerekként is volt már arra lehetőséged, hogy nővéreket és papokat közelebbről megismerhess?

„Isten kiválasztotta, ami a világ szemében gyenge“ – pontosan így jellemezhető élethivatásom, de szerzetesi hivatásom is. Az Úr rátekintett családunk legkisebb gyermekére. Ezt a gyermeket pedig Máriának hívták. Isten gyakran meghallgatta a hívő édesanyák vágyát és imáját. Nem lehet tudni, vajon anyukámban ébredt-e a vágy, amint megismerkedett a nálunk működő nővérekkel… De eljött az idő, amikor az én szívemben is felébredt a vágy, amint láttam a nővérek aktív életét – a hitoktatásban, saját „családjuk” körében, a feltorlódott munkában, az egyházközségben segítve, ők mindenhol a hitet, az egyszerűséget és a jóságot sugározták. Amint Mária Alfonza Anya első követői otthonuktól távol szolgáltak ott, ahol én születtem, úgy engem is egyre inkább foglalkoztatott ez a gondolat. Először még otthon kerültem kapcsolatba a nővérekkel, akik gyakran találkoztak fiatalokkal. Nem csupán ünnepi alkalmakkor találkoztunk, hanem máskor is, de minden összejövetelen meghívtuk körünkbe az Urat, Isten szaván keresztül. Így formálta az Úr az ő követőit, és a totalitárius rezsim idején is küldött hozzánk papokat, akiknek papi működését a rezsim betiltotta, ám ezáltal időt szánhattak ránk.

≈  Mi volt számodra a legnagyobb vonzerő a döntésed pillanatában? Nehéz volt elhagynod az otthonodat és megkezdeni „új családodban” az életet?

Fiatal lányként volt rá lehetőségem, hogy nővéri közösséget látogassa, főleg azokat a nővéreket, akik testi és szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkoztak. Mi, akik érdeklődtünk a szerzetesélet iránt, a szünidő egy részét a nővérekkel tölthettük, és közben ezeknek a betegeknek az ápolásában is részt vettünk. Ez a többször lehetővé vált szünidei szolgálat számomra nagyon fontos volt, különösen a Velehradban, a szociális otthonban a szellemi fogyatékkal élőkkel való foglalkozás. Az akkori nagy nővérközösség – csaknem 90 nővérrel – a tartományi vezetőség székhelyének is otthont adott. Lelkesített, ahogy a nővérek életükkel tettek tanúságot, és volt elég időm, hogy megfontoljam, milyen útra hív engem az Úr. Mi is volt, ami ebben az életformában magával ragadott? A kolostorban minden napot vasárnapként éltem meg: a betegápoló részlegen tisztaság uralkodott, a napirend minden percnek értelmet adott. A kápolna, vagyis az a hely, ahol megkezdtük a napot, sokkal közelebb állt hozzám, mint az otthoni templom. Itt minden összhangban volt: a szentségimádás ideje, a közös ima, a szabadidő. Méltósággal végzett munka -, habár fivéreink és nővéreink súlyosan fogyatékos testét ápoltuk, és e betegek néhány hét leforgása alatt a szívünkhöz nőttek.
Közeledett az érett döntés ideje. Csakis a Szentlélek erejével kaptam meg a kegyelmet, hogy elhagyjam családomat, ahol annyira védetten éreztem magam. Nyugat-Szlovákiába, egy kis faluba hívott az Úr, ahol „kis hajóként” bocsátott utamra. Olyan közösségbe kerültem, melynek tagjai kétharmad részben idős nővérek voltak. Tőlük tanultam meg, hogyan segítsek a testi és szellemi fogyatékkal élő lányoknak, akiket mi ápoltunk. Itt tudatosult bennem, micsoda ajándék az egészség, a hivatás és fokozatos érettség. Az Isteni Megváltó formált minket novícia-vezetőnk, Albina nővér, valamint lelki vezetőink segítségével, akik a kiengesztelődés szentségénél, az elmélkedéssel töltött napokon vagy a lelkigyakorlatokon bátorítottak minket és a mindennapokban megvalósuló életre felkészítettek.

≈ Hogyan élted meg 1989. novemberében a rendszerváltást? A te életedben is hozott változást, a munkádat és apostoli küldetésedet illetően?

Az 1989-es év a kommunizmus bukását jelentette számunkra, ami által az addigi merev magatartásformák is megváltoztak. Minden új irányba kezdett mozdulni, ami nem csak azt jelentette, hogy nyilvánosan is hordhattuk a rendi öltözetet és a kongregáció tagjaiként rendi nevünket viselhettük, hanem azt is, hogy karizmánkat szabadon tárhattuk a világ elé. Egyszerre sok szerzetesközösség vált láthatóvá, akik addig „földalatti” mozgalomként működtek. Lehetőségek nyíltak előttük, hogy a kórházakban, a katekizmusoktatásban és a karitászban dolgozzanak vagy a megyéspüspök kérése alapján más szolgálatot vállaljanak.
Saját életemben megtapasztaltam Jézus ígéretének igazságát, hogy Ő velünk marad a világ végezetéig, akár a betegeket ápoljuk, akár a vezetőségben vállalunk felelősségteljes beosztást, vagy a papi szemináriumban dolgozunk, ahol az egyház „felnő”, vagy a mostani működési helyemen, ezen a zarándokhelyen, ahol lelkigyakorlatokat tartunk a zarándokoknak. Az Úr mindig mellettünk áll, Szűzanyánk közbenjárására: az Ő leányai vagyunk, számítunk ezért a segítségére. Mária elhagyta Názáretet és ellátogatott Szent Erzsébethez, hogy örömét megossza vele és segítségére legyen; mi is készek vagyunk Jézusnak szolgálni embertársainkban. Be akarjuk teljesíteni Jézus kívánságát, hogy hirdessük meg most Isten országát és fogadjuk el Jézus végtelen szeretetének ajándékát.

≈ Mi maradt meg benned legmélyebben az eddigi működési helyszínekről, és mi volt az, ami apostoli küldetésed során leginkább eltöltött?

Mondják, a szeretet soha nem múlik el. Így ma is, annyi év után, nagyon szívesen gondolok vissza első munkahelyemre, a Rohovban levő szociális otthonra. Felsőbb vezetőm ajánlása alapján mentem oda, hogy az egészségügyi szakközépiskola befejezése után betegápoló nővérként dolgozzam ott. Ezen a helyen megélhettem a lelki anyaságot, mert ebben az otthonban a nevelői és az ápolói küldetés átfedésben volt. A szülők és a lányok között megtapasztalt megértő légkör, de különösen az az emberi közelség, amit azok körében tapasztaltam, akiket senki sem látogatott, - mindez értelmet és örömet adott a munkánknak.
Hálával gondolok a papi szeminárium konyháján eltöltött szolgálat idejére is, itt az egyházmegye központjában voltam. Csodálatos volt megfigyelni, mint „nő fel” a szemünk láttára a jövőbeli papság.
És hogyan tanultam meg anyja lenni idősebb nővéreinknek… vagy: elsajátítottam az éhezők jóllakatásának művészetét – vagyis megtanultam nagyobb közösség számára is főzni, habár korábban ezt soha nem csináltam egyedül… Urunk éppen az ilyen pillanatokban van mindig mellettünk.

≈ Mutasd be nekünk egy kicsit a mostani küldetésedet -, azt, ahol élsz, hányan vagytok a közösségben, milyen feladatokat láttok el, kiket bíztak rátok!

Most Levočan, a Mária-hegyen levő zarándok- és lelkigyakorlatos házban szolgálok. Ez a hely Szlovákia legrégebbi és legjelentősebb zarándokhelyeinek egyike. A Mária-hegyen álló kápolna a Szepesség lakosságának hálájaként épült fel, amikor a tatárok betörésekkor ere a hegyre menekültek 1241-42-ben. A Megkísértés templomát, mely később, neogótikus stílusban épült, 1984-ben elnyerte a „basilica minor” rangra emelték. A levočai Mária-hegyet évente több ezer zarándok látogatja, akik lelkileg szeretnének megerősödni. 1995-ben II. János Pál pápa is ellátogatott ide.
1994-ben épült fel a bazilika mellett a zarándokház, itt a főzarándoklat idején a nővérek gondoskodnak az ide érkező papokról, zarándokokról és szerzetesekről. Az év folyamán lelkigyakorlatot tartanak papoknak, szerzeteseknek és más hívőknek, valamint megrendezik a nyitott kapuk napját és a világi közösségek lelkiségi találkozóit.
Közösségünkben hárman vagyunk nővérek, - de mit is várnak tőlünk? A lelkigyakorlaton résztvevők számára előkészítjük a szobákat és helyiségeket, segítünk a bazilikában, olykor a sekrestyében is ellátunk szolgálatot, és a szakácsunknak is a keze alá járunk.
Az is a feladatunk, hogy szabadidőnkben azokkal az emberekkel foglalkozzunk, akik csak turistaként érkeznek és felvilágosítást kérnek, vagy egyszerűen csak betérnek, hogy megosszák örömüket, bánatukat. Jelen kell lennünk az ő számukra, készséggel, mindent az Istenanya, Mária kezébe helyezve. Hiszen mi mindnyájan Isten szeretett gyermekei vagyunk.

≈ Milyennek látod szerzeteséletedet, melyet a kolostorban, a közösségben töltöttél?

35 évet töltöttem „egy fedél alatt” az Isteni Megváltó Nővéreinek családjában. Ma hálát adok a Mennyei Atyának eddigi gondviseléséért, mindenért, amit megéltem, - minden egyes évért, minden működési helyszínért, minden meg nem érdemelt kegyelemért, a sok jó emberért, akikkel találkoztam; a jó szülők ajándékáért, a testvérekért, a lelki vezetőkért, nővértársaimért és az SDR Világi Családjának tagjaiért. Mindenért, amivel Ő engem megszólított és közelébe vonzott. És azért is, hogy az élet próbatételeinek idején Ő megóvott és minden gyengeségem ellenére soha el nem hagy engem.

Forrás: Megváltós Nővérek - Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja