Megelőzni a kilépéseket, megerősíteni a hűséget
José Rodríguez Carballo érsek „Hivatásbeli törékenység: mennyiben felelősek a megszentelt élet intézményei?” címmel tartott előadást az Antonianumon. Ennek közöljük az első részét, mely a szerzetes élet elhagyásának okait vizsgálja, valamint a végkövetkeztetéseit.
José Rodríguez Carballo érsek „Hivatásbeli törékenység: mennyiben felelősek a megszentelt élet intézményei?” címmel tartott előadást az Antonianumon. Ennek közöljük az első részét, mely a szerzetes élet elhagyásának okait vizsgálja, valamint a végkövetkeztetéseit.
„Az ideiglenesség kultúrájában lehetséges-e hűnek és állhatatosnak lenni a hivatásban?” – ez volt a témája az Antonianumon (Rómában) 2013. október 29-én tartott tanulmányi napnak. A konferencián részt vett João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusa, valamint José Rodríguez Carballo érsek, a dikasztérium titkára, aki „Hivatásbeli törékenység: mennyiben felelősek a megszentelt élet intézményei?” címmel tartott előadást.
Régóta beszélnek a szerzetes életen belüli „válságról”, avagy a megszentelt élet „válságáról”. E diagnózis igazolására gyakran hivatkoznak arra, hogy nagyon magas a szerzetes életet elhagyók száma, ami pedig még súlyosabbá teszi sok szerzetes intézménynek a hivatások csökkenése miatt amúgy is aggasztó helyzetét, s ha ez így folytatódik, komoly veszély fenyegeti több intézmény fennmaradását is.
Nem kívánok most belemenni abba a vitába, hogy a „válság”, melyről itt szó van, pozitív-e vagy sem. Bizonyos azonban, hogy aggasztó jelenséggel állunk szembe, ha figyelembe vesszük a kilépők magas számát, és azt, hogy a kilépők többsége szerzetes életének viszonylag az elején jár, vagyis fiatal. Másfelől, mivel azt látjuk, hogy ez a negatív folyamat nem csökken, és halvány jele sem mutatkozik annak, hogy megállna, a kilépések minden bizonnyal a szerzetes életben és a megszentelt életben jelenlévő mélyebb válság tünetei, és megkérdőjelezik a szerzetes életet, legalábbis abban a konkrét formájában, amelyben élik azt.
Épp ezért, még ha nem is szabad engednünk, hogy ez a téma túlzottan felzaklasson vagy aggasszon bennünket – hisz minden rögeszmés merevség negatív –, az is nyilvánvaló, hogy nem fordíthatjuk el tekintetünket a problémáról, és „nem dughatjuk homokba a fejünket”. Másfelől, jóllehet igaz, hogy számos szociokulturális tényező is hozzájárul a szerzetes életből való kiválás jelenségéhez, az is biztos, hogy nem ezek jelentik az egyetlen okot, és nem hivatkozhatunk pusztán rájuk, hogy megnyugtassuk magunkat, és magyarázatot találjunk erre a jelenségre, egészen odáig, hogy „normálisnak” tartjuk azt, ami nem az.
Nem könnyű egészen pontosan tudni, hányan vannak, akik évente elhagyják a szerzetes és megszentelt életet, többek között azért, mert vannak esetek, amelyekkel a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációja foglalkozik, mások átkerülnek a Kléruskongregációhoz, és vannak, amelyek a Hittani Kongregációnál kötnek ki. Mindenesetre a rendelkezésünkre álló adatok magas számokról tanúskodnak, ahogyan az előbb említett két kongregáció adataiból látszik.
A mi dikasztériumunk öt év leforgása alatt (2008–2012) 11.805 felmentést adott: engedélyeket az intézmény elhagyására, elbocsátási határozatokat, ad experimentum világi státusba való visszahelyezéseket és világi státusba való visszahelyezéseket egyházmegyébe történő inkardinálás céljából. Évente hozzávetőlegesen 2.361 felmentésről van szó.
A Kléruskongregáció az utóbbi években 1.188 felmentést adott a papi kötelezettségek alól és 130 felmentést a diakónusiak alól. Ezek az adatok mind szerzetesekre vonatkoznak, s ez azt jelenti, hogy évente körülbelül 367,6 felmentés születik. Összesítve az adatokat, a következő számokat kapjuk: 13.123 szerzetes vagy szerzetesnő hagyta ott a szerzetes életet öt év leforgása alatt, vagyis az évi átlag: 2.624,6. Ezt azt jelenti, hogy minden 1000 szerzetesből 2,54 fő. Ehhez hozzá kell még adni a Hittani Kongregáció által vizsgált eseteket.
Megközelítőleg, de eléggé biztosan kijelenthetjük tehát, hogy minden évben több mint 3.000 szerzetes vagy szerzetesnő hagyta ott a megszentelt életet. És ebbe az összegbe nincsenek beleszámítva az apostoli élet társaságainak tagjai, akik felhagytak megszenteltségükkel, sem az ideiglenes fogadalmas szerzetesek.
Nyilvánvaló, hogy a számok nem tükrözik a teljes valóságot, mégis naivitás lenne figyelmen kívül hagyni őket.
Mielőtt felsorolnám a kilépések néhány okát, azt hiszem, érdemes megemlíteni, hogy szinte lehetetlen pontosan megjelölni ezeket az okokat. Mi ennek a magyarázata? Nagyon egyszerű: nincsenek teljesen megbízható ismereteink. Előfordul, hogy más az, amit valaki leír, és más az, amit igazából megél. Másfelől sok esetben az, amit egy eljárás végén keletkező dokumentum említ, nem szükségszerűen egyezik meg a kilépések valódi okával. Mindenesetre a dikasztériumunk rendelkezésére álló dokumentáció alapján a következő okokat említhetjük meg:
A lelki élet hiánya – személyes ima, közösségi ima, szentségi élet –, amely sokszor oda vezet, hogy valaki kizárólagosan az apostoli munkába veti bele magát, hogy így tudjon előreevickélni, vagy hogy kibúvót találjon. Nagyon sokszor a lelki életnek ez a hiánya mély hitbeli válságba torkollik, sokak szemében ez a voltaképpeni oka a szerzetes és megszentelt élet, sőt az egyházi élet válságának is. Ennek következtében a fogadalmak elveszítik értelmüket – általában a kilépést megelőzően folyamatosan és súlyosan vétenek ellenük –, s ugyanígy, a megszentelt élet is elveszíti értelmét. Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a kilépés a „normális” és logikus fejlemény.
Megszűnik a közösséghez, az intézményhez és – némelykor – magához az egyházhoz való tartozás érzése. Számos kilépés eredeténél a közösségi élettel szembeni érdektelenség áll, ami megmutatkozik abban, hogy valaki folyamatosan kritizálja saját közösségének vagy intézményének tagjait, különösképpen az elöljárót, ami komoly elégedetlenséget szül benne. Aztán megmutatkozik abban, hogy alig vesz részt a közösségi alkalmakon vagy a közösség kezdeményezéseiben, mivel nincsenek egyensúlyban a közösségi élet, az egyén, illetve a végzett apostoli munka elvárásai. Továbbá megmutatkozik abban, hogy kívül keresi azt, amit nem talál meg otthon...
A közösségben élt testvéri élet legáltalánosabb problémái – a rendelkezésünkre álló dokumentáció szerint – a személyek közötti érintkezés problémái, a meg nem értések, a párbeszéd és a hiteles kommunikálás hiánya, a pszichés képtelenség a közösségi testvéri életre, a képtelenség a konfliktusok megoldására…
Az egyházhoz tartozás érzésének elvesztésének olykor az egyházzal való valódi közösség hiánya az oka, és ez többek között abban mutatkozik meg, hogy valaki nem osztja az egyház tanítását olyan speciális témákban, mint a nők pappá szentelése vagy a nemi erkölcs.
Mindez az intézményhez való tartozás érzésének elvesztésével végződik, legyen szó helyi közösségről, szerzetes intézményről vagy egyházról, amelyet csak abban a mértékben vesz figyelembe az illető, amennyiben saját érdekeinek szolgálatába tudja állítani: például a rendházat sok esetben „hotelnek” vagy egyszerűen „szálláshelynek” fogja fel. A közösséghez tartozás érzésének hiánya gyakran oda vezet, hogy valaki fizikailag is elhagyja a közösséget, minden engedély nélkül.
Mindig megrázott, amikor azt láttam, hogy úgy hagyják ott szerzetesek a szerzetes vagy a megszentelt életet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, még oly sok év után is, mintha semmi drámai nem lenne benne. Nyilván nem hagynak el semmit, hiszen a szívük már régóta másfelé járt.
Érzelmi problémák. Ez nagyon széles terület: ide tartozik, amikor valaki szerelembe esik, s ez házasságkötéssel végződik; ide tartozik a tisztaság fogadalmának megszegése, akár többszöri homoszexuális aktusokkal – ez gyakoribb a férfiak között, de egyaránt jelen van, jobban, mint gondolnánk, a nők között is –, akár többé-kevésbé gyakori heteroszexuális kapcsolatokkal. Más esetben az érzelmi problémák egyértelműen a közösségi életre hatnak ki, minthogy a kapcsolatok világát érintik, állandó összetűzéseket keltenek, melyek végül teljesen élhetetlenné teszik a közösséget. Végezetül az érzelmi problémák olyanok is lehetnek, hogy valaki arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes megélni a tisztaságot, és úgy dönt, koherens életre vonatkozó indokokkal, hogy elhagyja a megszentelt életet.
Amikor megpróbáljuk feltérképezni az okokat vagy megpróbálunk eligazító szempontokat megfogalmazni, azt hiszem, látleletet kell készítenünk – még ha röviden és tömören is – a társadalomról, amelyből fiataljaink jönnek, a fiatalok, akik hozzánk fordulnak, s ugyanígy a közösségeinkről is, amelyek befogadják őket.
Az első dolog, amely mindnyájuk előtt világos, hogy egy mély átalakuláson átmenő világban élünk. Változó korban élünk, átmenetben a modern korból a posztmodern korba. Olyan korban élünk, amelyet előre nem látható kulturális változások jellemeznek: új kultúrák és szubkultúrák, új jelképek, új életstílusok és új értékek. És mindez szédítő sebességgel zajlik.
A modern kort jellemző globális és mindent átfogó bizonyosságok és értelmezési sémák átadták helyüket az összetettségnek, a pluralizmusnak, a szembenálló életmodelleknek s az egymással zavarosan és ellentmondóan összeboronált erkölcsi viselkedésformáknak: mindezek a posztmodern kor jellegzetességei.
Míg a modern korban létezett egy globális projekt világossága, egy mátrixeszme plauzibilitása, látszott az „észak” a viselkedés betájolására, addig a mai világot a bizonytalanság, a kétely, a mindennapokba és az érzelmi faktorba való belefeledkezés jellemzi. Ilyen körülmények között bizony nehéz megkülönböztetni a lényegest a másodlagostól és az esetlegestől.
Mit vált ki ez sokakban? Elveszettségérzést, szemben egy olyan valósággal, mely annyira bonyolultnak mutatkozik, hogy lehetetlen benne eligazodni; bizonytalanságot olyan bizonyosságok hiánya folytán, amelyre az ember saját életét alapozhatná; tétovaságot biztos vonatkozási pontok és fogódzók hiánya folytán. Mindez összekapcsolódik a hasztalannak ítélt lényegi kérdésekben való csalódással, hiszen minden lehetséges, az, ami ma megvan, holnapra már megszűnhet.
Korunk a piac kora is. Ma mindent, a személyeket is hasznuk és jövedelmezőségük alapján mérnek le és értékelnek. Az emberek – piaci kategóriákkal – annyit érnek, amennyit termelnek, csak akkor érnek valamit, ha hasznot hoznak. Értékük tehát a kereslet szerint oszcillál. A személy e piaci felfogásának az a következménye, hogy fontosabbá válik a cselekvés, a haszon, sőt, a látszat, mint a lét.
Korunkat úgy is jellemezhetjük, mint a szörfölés (zapping) korát. A szörfölés azt jelenti, hogy a távkapcsolón egyik csatornáról a másikra váltunk anélkül, hogy bármelyiknél huzamosabban megállnánk. Jelképesen a szörfölés azt jelenti, hogy nem vállalunk hosszú lejáratú elköteleződéseket, kipróbálunk ezt-azt, de nem vágunk bele olyasmibe, ami egész életünket meghatározná. Egy olyan világban, amely mindent megkönnyít számunkra, nincs hely sem az áldozathozatal, sem a lemondás, sem más hasonló értékek számára. Ezek az értékek viszont jelen vannak a hivatásválasztásnál, a megszentelt élet melletti döntésnél, amely megkívánja, hogy valaki szembeússzon az árral.
Végezetül azt is ki kell jelentenünk, hogy világunkat – szorosan kötődve ahhoz, amit „piaci mentalitásnak” neveztünk – a neoindividualizmus uralma és a szubjektivizmus kultúrája jellemzi. Az egyén mindennek a mértéke, és az individuum mindent önmaga és önmegvalósítása érdekében lát, mér és értékel. Egy ilyesfajta világban, amelyben mindenki par excellence egyedülállónak és különlegesnek érzi magát, gyakorta nem jön létre mély kommunikáció. A mai ember sokat beszél, látszólag nagy kommunikátor, de valójában nem képes igazán mély kommunikációra, következésképpen, nem tud találkozni másokkal.
Előadásom végén felteszem a kérdést: egy olyan társadalomban, mint amilyen a miénk, lehetséges-e hűségesnek maradni egy olyan életdöntéshez, amelyet kezdettől fogva végérvényesnek és visszavonhatatlannak nevezünk?
Egyszerűnek tűnik nekem a válasz, ha arra a sok szerzetesre nézünk, akik örömmel élik a fogadalomtételkor vállalt kötelességeikhez való hűségüket. Mindenesetre a kilépések elkerülésére – nem áltatva magunkat azzal, hogy teljesen elkerülhetők lennének – az alábbiakat tartom szükségesnek:
A megszentelt és szerzetes életnek a hármas-egy Istenről szerzett új tapasztalatot kell középpontba állítania, és ezt a tapasztalatot kell alapstruktúrájának tekintenie. A megszentelt és szerzetes élet lényege a quaerere Deum, Isten keresése, az Istenben való élet.
Az élő Isten melletti döntést (vö. Jn 20,17) nem egy mindentől és mindenkitől elszigetelt miszticizmusban kell megélni, hanem e döntésnek segítenie kell a megszentelt személyeket a befelé és a kifelé irányuló háromságos dinamizmusban való részvételre. A befelé irányuló háromságos dinamizmusban való részvétel megkívánja a többiekkel való kommunió jellegű kapcsolatot és önmagunk odaajándékozását másoknak. Másfelől a kifelé irányuló háromságos dinamizmus megélése azt jelenti, hogy kritikusan és prófétai módon élünk a társadalomban.
Világos döntéssel életünk evangéliumi jellegét fontosabbnak kell tartanunk, mint tagjaink létszámát vagy intézményeink fenntartását.
A hivatásgondozásban a megszentelt és szerzetesi életet a maga evangéliumi radikalitásában kell bemutatni, és a hivatástisztázást a szóban forgó követelmények tekintetében kell végezni.
A kezdeti képzés során biztosítani kell a személyre szabott kísérést, és hogy a megszentelt élet evangéliumi üzenetet jelentsen másoknak, ne „szállítsák le” a követelményeit.
A hivatásgondozás, a kezdeti és a folyamatos képzés között folyamatosságnak és koherenciának kell lennie.
Az ünnepélyes fogadalomtételt követő első években biztosítani kell mindenki számára a kellő, személyre szabott kísérést.
Egy szép keleti közmondás azt mondja: „A szem csak a homokot látja, ám a megvilágosított szív képes meglátni a sivatag végét és a termőföldet.” Nézzünk a szívünkkel! Talán megláthatjuk, amit mások nem látnak!
José Rodríguez Carballo
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Osservatore Romano, 2013. október 30., 7. old./Gratuitas
Régóta beszélnek a szerzetes életen belüli „válságról”, avagy a megszentelt élet „válságáról”. E diagnózis igazolására gyakran hivatkoznak arra, hogy nagyon magas a szerzetes életet elhagyók száma, ami pedig még súlyosabbá teszi sok szerzetes intézménynek a hivatások csökkenése miatt amúgy is aggasztó helyzetét, s ha ez így folytatódik, komoly veszély fenyegeti több intézmény fennmaradását is.
Nem kívánok most belemenni abba a vitába, hogy a „válság”, melyről itt szó van, pozitív-e vagy sem. Bizonyos azonban, hogy aggasztó jelenséggel állunk szembe, ha figyelembe vesszük a kilépők magas számát, és azt, hogy a kilépők többsége szerzetes életének viszonylag az elején jár, vagyis fiatal. Másfelől, mivel azt látjuk, hogy ez a negatív folyamat nem csökken, és halvány jele sem mutatkozik annak, hogy megállna, a kilépések minden bizonnyal a szerzetes életben és a megszentelt életben jelenlévő mélyebb válság tünetei, és megkérdőjelezik a szerzetes életet, legalábbis abban a konkrét formájában, amelyben élik azt.
Épp ezért, még ha nem is szabad engednünk, hogy ez a téma túlzottan felzaklasson vagy aggasszon bennünket – hisz minden rögeszmés merevség negatív –, az is nyilvánvaló, hogy nem fordíthatjuk el tekintetünket a problémáról, és „nem dughatjuk homokba a fejünket”. Másfelől, jóllehet igaz, hogy számos szociokulturális tényező is hozzájárul a szerzetes életből való kiválás jelenségéhez, az is biztos, hogy nem ezek jelentik az egyetlen okot, és nem hivatkozhatunk pusztán rájuk, hogy megnyugtassuk magunkat, és magyarázatot találjunk erre a jelenségre, egészen odáig, hogy „normálisnak” tartjuk azt, ami nem az.
Nem könnyű egészen pontosan tudni, hányan vannak, akik évente elhagyják a szerzetes és megszentelt életet, többek között azért, mert vannak esetek, amelyekkel a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációja foglalkozik, mások átkerülnek a Kléruskongregációhoz, és vannak, amelyek a Hittani Kongregációnál kötnek ki. Mindenesetre a rendelkezésünkre álló adatok magas számokról tanúskodnak, ahogyan az előbb említett két kongregáció adataiból látszik.
A mi dikasztériumunk öt év leforgása alatt (2008–2012) 11.805 felmentést adott: engedélyeket az intézmény elhagyására, elbocsátási határozatokat, ad experimentum világi státusba való visszahelyezéseket és világi státusba való visszahelyezéseket egyházmegyébe történő inkardinálás céljából. Évente hozzávetőlegesen 2.361 felmentésről van szó.
A Kléruskongregáció az utóbbi években 1.188 felmentést adott a papi kötelezettségek alól és 130 felmentést a diakónusiak alól. Ezek az adatok mind szerzetesekre vonatkoznak, s ez azt jelenti, hogy évente körülbelül 367,6 felmentés születik. Összesítve az adatokat, a következő számokat kapjuk: 13.123 szerzetes vagy szerzetesnő hagyta ott a szerzetes életet öt év leforgása alatt, vagyis az évi átlag: 2.624,6. Ezt azt jelenti, hogy minden 1000 szerzetesből 2,54 fő. Ehhez hozzá kell még adni a Hittani Kongregáció által vizsgált eseteket.
Megközelítőleg, de eléggé biztosan kijelenthetjük tehát, hogy minden évben több mint 3.000 szerzetes vagy szerzetesnő hagyta ott a megszentelt életet. És ebbe az összegbe nincsenek beleszámítva az apostoli élet társaságainak tagjai, akik felhagytak megszenteltségükkel, sem az ideiglenes fogadalmas szerzetesek.
Nyilvánvaló, hogy a számok nem tükrözik a teljes valóságot, mégis naivitás lenne figyelmen kívül hagyni őket.
Mielőtt felsorolnám a kilépések néhány okát, azt hiszem, érdemes megemlíteni, hogy szinte lehetetlen pontosan megjelölni ezeket az okokat. Mi ennek a magyarázata? Nagyon egyszerű: nincsenek teljesen megbízható ismereteink. Előfordul, hogy más az, amit valaki leír, és más az, amit igazából megél. Másfelől sok esetben az, amit egy eljárás végén keletkező dokumentum említ, nem szükségszerűen egyezik meg a kilépések valódi okával. Mindenesetre a dikasztériumunk rendelkezésére álló dokumentáció alapján a következő okokat említhetjük meg:
A lelki élet hiánya – személyes ima, közösségi ima, szentségi élet –, amely sokszor oda vezet, hogy valaki kizárólagosan az apostoli munkába veti bele magát, hogy így tudjon előreevickélni, vagy hogy kibúvót találjon. Nagyon sokszor a lelki életnek ez a hiánya mély hitbeli válságba torkollik, sokak szemében ez a voltaképpeni oka a szerzetes és megszentelt élet, sőt az egyházi élet válságának is. Ennek következtében a fogadalmak elveszítik értelmüket – általában a kilépést megelőzően folyamatosan és súlyosan vétenek ellenük –, s ugyanígy, a megszentelt élet is elveszíti értelmét. Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a kilépés a „normális” és logikus fejlemény.
Megszűnik a közösséghez, az intézményhez és – némelykor – magához az egyházhoz való tartozás érzése. Számos kilépés eredeténél a közösségi élettel szembeni érdektelenség áll, ami megmutatkozik abban, hogy valaki folyamatosan kritizálja saját közösségének vagy intézményének tagjait, különösképpen az elöljárót, ami komoly elégedetlenséget szül benne. Aztán megmutatkozik abban, hogy alig vesz részt a közösségi alkalmakon vagy a közösség kezdeményezéseiben, mivel nincsenek egyensúlyban a közösségi élet, az egyén, illetve a végzett apostoli munka elvárásai. Továbbá megmutatkozik abban, hogy kívül keresi azt, amit nem talál meg otthon...
A közösségben élt testvéri élet legáltalánosabb problémái – a rendelkezésünkre álló dokumentáció szerint – a személyek közötti érintkezés problémái, a meg nem értések, a párbeszéd és a hiteles kommunikálás hiánya, a pszichés képtelenség a közösségi testvéri életre, a képtelenség a konfliktusok megoldására…
Az egyházhoz tartozás érzésének elvesztésének olykor az egyházzal való valódi közösség hiánya az oka, és ez többek között abban mutatkozik meg, hogy valaki nem osztja az egyház tanítását olyan speciális témákban, mint a nők pappá szentelése vagy a nemi erkölcs.
Mindez az intézményhez való tartozás érzésének elvesztésével végződik, legyen szó helyi közösségről, szerzetes intézményről vagy egyházról, amelyet csak abban a mértékben vesz figyelembe az illető, amennyiben saját érdekeinek szolgálatába tudja állítani: például a rendházat sok esetben „hotelnek” vagy egyszerűen „szálláshelynek” fogja fel. A közösséghez tartozás érzésének hiánya gyakran oda vezet, hogy valaki fizikailag is elhagyja a közösséget, minden engedély nélkül.
Mindig megrázott, amikor azt láttam, hogy úgy hagyják ott szerzetesek a szerzetes vagy a megszentelt életet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, még oly sok év után is, mintha semmi drámai nem lenne benne. Nyilván nem hagynak el semmit, hiszen a szívük már régóta másfelé járt.
Érzelmi problémák. Ez nagyon széles terület: ide tartozik, amikor valaki szerelembe esik, s ez házasságkötéssel végződik; ide tartozik a tisztaság fogadalmának megszegése, akár többszöri homoszexuális aktusokkal – ez gyakoribb a férfiak között, de egyaránt jelen van, jobban, mint gondolnánk, a nők között is –, akár többé-kevésbé gyakori heteroszexuális kapcsolatokkal. Más esetben az érzelmi problémák egyértelműen a közösségi életre hatnak ki, minthogy a kapcsolatok világát érintik, állandó összetűzéseket keltenek, melyek végül teljesen élhetetlenné teszik a közösséget. Végezetül az érzelmi problémák olyanok is lehetnek, hogy valaki arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes megélni a tisztaságot, és úgy dönt, koherens életre vonatkozó indokokkal, hogy elhagyja a megszentelt életet.
Amikor megpróbáljuk feltérképezni az okokat vagy megpróbálunk eligazító szempontokat megfogalmazni, azt hiszem, látleletet kell készítenünk – még ha röviden és tömören is – a társadalomról, amelyből fiataljaink jönnek, a fiatalok, akik hozzánk fordulnak, s ugyanígy a közösségeinkről is, amelyek befogadják őket.
Az első dolog, amely mindnyájuk előtt világos, hogy egy mély átalakuláson átmenő világban élünk. Változó korban élünk, átmenetben a modern korból a posztmodern korba. Olyan korban élünk, amelyet előre nem látható kulturális változások jellemeznek: új kultúrák és szubkultúrák, új jelképek, új életstílusok és új értékek. És mindez szédítő sebességgel zajlik.
A modern kort jellemző globális és mindent átfogó bizonyosságok és értelmezési sémák átadták helyüket az összetettségnek, a pluralizmusnak, a szembenálló életmodelleknek s az egymással zavarosan és ellentmondóan összeboronált erkölcsi viselkedésformáknak: mindezek a posztmodern kor jellegzetességei.
Míg a modern korban létezett egy globális projekt világossága, egy mátrixeszme plauzibilitása, látszott az „észak” a viselkedés betájolására, addig a mai világot a bizonytalanság, a kétely, a mindennapokba és az érzelmi faktorba való belefeledkezés jellemzi. Ilyen körülmények között bizony nehéz megkülönböztetni a lényegest a másodlagostól és az esetlegestől.
Mit vált ki ez sokakban? Elveszettségérzést, szemben egy olyan valósággal, mely annyira bonyolultnak mutatkozik, hogy lehetetlen benne eligazodni; bizonytalanságot olyan bizonyosságok hiánya folytán, amelyre az ember saját életét alapozhatná; tétovaságot biztos vonatkozási pontok és fogódzók hiánya folytán. Mindez összekapcsolódik a hasztalannak ítélt lényegi kérdésekben való csalódással, hiszen minden lehetséges, az, ami ma megvan, holnapra már megszűnhet.
Korunk a piac kora is. Ma mindent, a személyeket is hasznuk és jövedelmezőségük alapján mérnek le és értékelnek. Az emberek – piaci kategóriákkal – annyit érnek, amennyit termelnek, csak akkor érnek valamit, ha hasznot hoznak. Értékük tehát a kereslet szerint oszcillál. A személy e piaci felfogásának az a következménye, hogy fontosabbá válik a cselekvés, a haszon, sőt, a látszat, mint a lét.
Korunkat úgy is jellemezhetjük, mint a szörfölés (zapping) korát. A szörfölés azt jelenti, hogy a távkapcsolón egyik csatornáról a másikra váltunk anélkül, hogy bármelyiknél huzamosabban megállnánk. Jelképesen a szörfölés azt jelenti, hogy nem vállalunk hosszú lejáratú elköteleződéseket, kipróbálunk ezt-azt, de nem vágunk bele olyasmibe, ami egész életünket meghatározná. Egy olyan világban, amely mindent megkönnyít számunkra, nincs hely sem az áldozathozatal, sem a lemondás, sem más hasonló értékek számára. Ezek az értékek viszont jelen vannak a hivatásválasztásnál, a megszentelt élet melletti döntésnél, amely megkívánja, hogy valaki szembeússzon az árral.
Végezetül azt is ki kell jelentenünk, hogy világunkat – szorosan kötődve ahhoz, amit „piaci mentalitásnak” neveztünk – a neoindividualizmus uralma és a szubjektivizmus kultúrája jellemzi. Az egyén mindennek a mértéke, és az individuum mindent önmaga és önmegvalósítása érdekében lát, mér és értékel. Egy ilyesfajta világban, amelyben mindenki par excellence egyedülállónak és különlegesnek érzi magát, gyakorta nem jön létre mély kommunikáció. A mai ember sokat beszél, látszólag nagy kommunikátor, de valójában nem képes igazán mély kommunikációra, következésképpen, nem tud találkozni másokkal.
Előadásom végén felteszem a kérdést: egy olyan társadalomban, mint amilyen a miénk, lehetséges-e hűségesnek maradni egy olyan életdöntéshez, amelyet kezdettől fogva végérvényesnek és visszavonhatatlannak nevezünk?
Egyszerűnek tűnik nekem a válasz, ha arra a sok szerzetesre nézünk, akik örömmel élik a fogadalomtételkor vállalt kötelességeikhez való hűségüket. Mindenesetre a kilépések elkerülésére – nem áltatva magunkat azzal, hogy teljesen elkerülhetők lennének – az alábbiakat tartom szükségesnek:
A megszentelt és szerzetes életnek a hármas-egy Istenről szerzett új tapasztalatot kell középpontba állítania, és ezt a tapasztalatot kell alapstruktúrájának tekintenie. A megszentelt és szerzetes élet lényege a quaerere Deum, Isten keresése, az Istenben való élet.
Az élő Isten melletti döntést (vö. Jn 20,17) nem egy mindentől és mindenkitől elszigetelt miszticizmusban kell megélni, hanem e döntésnek segítenie kell a megszentelt személyeket a befelé és a kifelé irányuló háromságos dinamizmusban való részvételre. A befelé irányuló háromságos dinamizmusban való részvétel megkívánja a többiekkel való kommunió jellegű kapcsolatot és önmagunk odaajándékozását másoknak. Másfelől a kifelé irányuló háromságos dinamizmus megélése azt jelenti, hogy kritikusan és prófétai módon élünk a társadalomban.
Világos döntéssel életünk evangéliumi jellegét fontosabbnak kell tartanunk, mint tagjaink létszámát vagy intézményeink fenntartását.
A hivatásgondozásban a megszentelt és szerzetesi életet a maga evangéliumi radikalitásában kell bemutatni, és a hivatástisztázást a szóban forgó követelmények tekintetében kell végezni.
A kezdeti képzés során biztosítani kell a személyre szabott kísérést, és hogy a megszentelt élet evangéliumi üzenetet jelentsen másoknak, ne „szállítsák le” a követelményeit.
A hivatásgondozás, a kezdeti és a folyamatos képzés között folyamatosságnak és koherenciának kell lennie.
Az ünnepélyes fogadalomtételt követő első években biztosítani kell mindenki számára a kellő, személyre szabott kísérést.
Egy szép keleti közmondás azt mondja: „A szem csak a homokot látja, ám a megvilágosított szív képes meglátni a sivatag végét és a termőföldet.” Nézzünk a szívünkkel! Talán megláthatjuk, amit mások nem látnak!
José Rodríguez Carballo
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Osservatore Romano, 2013. október 30., 7. old./Gratuitas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése