„Egy embernek két fia volt. Odament az elsőhöz és így szólt: »Fiam! Menj ki ma, dolgozz a szőlőben!« Az így válaszolt: »Nem akarok«, de később meggondolta magát és kiment. Akkor odament a másikhoz is, és ugyanúgy szólt neki. Az ezt felelte: »Igenis, Uram!« De nem ment ki.” (Mt 21,28-30)31 éves vagyok, eddigi életemre visszatekintve jut eszembe ez a példabeszéd.
A »nem akarok!« részemről így hangzott: „Istenem, köszönöm, hogy megérintesz álmomban, de az lehetetlen, hogy engem papnak vagy szerzetesnek hívj!!” 19 éves koromban, amikor az Isten közvetlenül megjelent az életemben, elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy ma itt legyek a szemináriumban. Ami azóta történt velem, az mind az Úr dicsősége és ajándéka!
Három szakasza volt a „világból” való elhívásomnak.
Az elsőben a megérintettség munkálkodott bennem csöndesen. Gondoltam ugyan a papságra az elején, de idegen volt számomra és elriasztó – mentem tovább a saját fejem után. Hiába voltam cserkészvezető, tagja hittanos közösségnek és lelkiségi mozgalomnak, a legbensőmet nem nyitottam meg.
A másodikban egyre nyugtalanítóbbá kezdett tenni Istennek a szívemben kopogtató kérése, hogy »pap legyek«. Változó intenzitással szólongatott, néha a szívembe markolt egy szituáción keresztül, néha alig érzékelhetően „csak” virrasztott mellettem. Én is különbözőképpen reagáltam, hol igent mondtam Neki, hol nemet. Állandó bizonytalanságban éltem legbelül. Hol megvallottam Őt Uramnak, hol fejemet földbe dugva tagadtam, hogy mindenemet kérné tőlem. »Mindenemet« – nem akartam elengedni elképzeléseimet, vágyaimat.
A harmadik szakaszban már éreztem a vajúdásom végét, tudtam, hogy igen, mindent oda kell adjak, de sokáig nem tudtam lépni. Ám ő szelíden és nekem időt adva saját kezével szakította le rólam a köteleimet, amelyekhez gyermekkorom óta hozzánőttem. Egyetlen dolog változott bennem az előbbiekhez képest: elhatároztam, hogy a Jót és a Tisztát fogom erősíteni a tetteimben, az életemben. Ami nem ilyen, arra akarattal nem törekszem. Tudtam, hogy sok dologtól nem vagyok képes elszakadni, viszont képes vagyok több időt és figyelmet szánni arra, ami az Istennek kedves: az imádságnak, a közösségi életnek és az emberi kapcsolataimnak. Kaptam hát fiatalokat, akiket kísérhetek az éretté válásban, és barátokat, akiknek időmet ajándékozhatom. Hiszem, hogy ezen új kapcsolatok sikere sem az én érdemem, de az elhatározásom nélkül Isten nem nagyon tehetett volna semmit.
Két nagy akadályt kellett legyőznöm a szemináriumba való jelentkezésemig: a bensőmben lévő ellenállást (vágyakat, érzelmeket, kísértéseket) és a családomban rám nehezedő nyomást. Hosszú és fájdalmas folyamat volt. De kaptam hozzá elég időt és erőt, meg sok lelki társat, testvért.
Most itt vagyok, napról napra élek, sosem érzem magam készen a következő napra, mindig csak az elkövetkező néhány órára. Azelőtt azt hittem, képes vagyok mindenre felkészülni, mindent kézben tartani a magam világában: a saját biztonságérzésemet fenntartani. … Sok fájdalmat és nehézséget okoztam ezzel a körülöttem élőknek. De fokozatosan kezdem megismerni a Szeretetet, Aki a szívemben akar lakni, Aki általam akar jelen lenni a hétköznapjaimban, a kapcsolataimban.
Bensőséges családi fészekbe születtem, de szüleim válásakor mélyen megsebződtem. A legjobb iskolákba járhattam Budapesten és külföldön, de egyedül éreztem magam, mert nagyon kevés társam értett meg igazán. A zenélésben megízleltem a sikert, a népszerűséget, de létrejövő kapcsolataimban leginkább a saját sebeimmel voltam elfoglalva, nem a másik személlyel. Elértem gyermekkori álmomat, építész lettem, de a szívem üres maradt. Több évet dolgoztam alkalmazottként majd vállalkozóként, de szakmai és emberi sikereimmel a hiúságomat etettem, és legbelül a magam értékességét akartam bizonyítani. Komolyan udvaroltam a lányoknak, az egyik párkapcsolatomban már a házasságra készültünk menyasszonyommal – a saját vágyaimat akartam beteljesíteni, nem érzékelve a visszásságokat, a veszélyeket.
Isten azonban kiragadott engem a mélységből, mert azt akarja nekem adni, amire igazán szükségem van.
Babos Áron
Forrás: Esztergomi Szeminárium
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése