„Az én szegény szívem mindig is szeretetben égett a Mindenség Istenéért, ám ugyanígy érzett minden teremtménye iránt. Szívem lángoló szeretetét ugyanis ekkoriban, bár ártatlanul és tudatlanul, a nekem tetsző, örömöt okozó teremtményekre öntöttem. Isten azonban mindig is különleges módon őrködött felettem, belülről dorgált, atyaian, kedvesen szidta meg lelkemet.Egy szomorkás, de igen édes belső hang visszhangzott szegény szívemben, a szeretett Atya szava volt ez, aki fia elméje előtt felvázolta azokat a veszélyeket, amelyekkel az élet harcai során kellett volna megvívnia. A jóságos Atya hangja el akarta téríteni fiának szívét a gyerekes, ártatlan szerelmektől. Ez a szerető Atya arra kérte fiát, hogy szakadjon el teljesen a földi élet mulandó dolgaitól és szentelje magát teljesen az ő szeretetének.
Ráadásul az Atya, féltékeny szeretetében, gyakran azt is megengedte, hogy a test, ez a földből és sárból gyúrt teremtmény hálátlanul rúgásokkal és ütlegekkel borítsa el fiát, akit ő oly gyengéden szeretett, egészen addig, amíg a fiú meg nem értette, mennyire múlékony és hazug az a szeretet, amelyet ártatlanul és gyermeki módon a teremtmények iránt érzett. (…)
(…) Két ellentétes erő küzdött egymással bensőmben, amelyek állandó harcban álltak és szívemet kis híján kettészakították. Egyrészt ott volt a világ, amely magának akart engem, másrészt pedig Isten, aki viszont egy „új”, másféle életre hívott meg. Istenem, hogyan is beszélhetnék arról a belső kínról, amelyet ekkor éreztem?
E szívemben megélt belső harcnak még az emlékére is újra megfagy a vér az ereimben, mintha az azóta eltelt húsz év sem tudná feledtetni annak borzalmát.
Világosan hallottam a belső hangot, amely arra szólított fel, hogy engedelmeskednem kell neked, jó és igaz Isten, ám a te és az én ellenségeim uralmuk alatt tartottak engem, csontjaimat morzsolták, és bensőmet szaggatták.
Én engedelmeskedni akartam neked, Istenem, lelkem Vőlegénye. Mindig ez volt szívem és elmém legfőbb gondolata és vágya, ám erőt kellett gyűjtenem, hogy rendíthetetlenül eltapossam e mulandó világ hamis csábításait és fenyegető uralmát. Te tudod, Uram, mily forró könnyeket ontottam előtted azokban a gyászos időkben. (…)
Ó Uram, ó Uram, ne engedd, hogy örökséged veszendőbe menjen! Add, hogy az én szegény szívem egyre erőteljesebben érezzen téged, töltsd be az én lelkemet, és vidd végbe bennem megkezdett művedet!”
Forrás: Pálos Nővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése