Nem vagyunk különbek

Könyvajánlat

Enzo Bianchi: Nem vagyunk különbek.A szerzetesek mint jelentéktelen laikusok.

A volt szocialista országokban az egyházzal kapcsolatos írások szinte kivétel nélkül az úgynevezett rendszerváltást, a késő-kommunizmusból a létező demokráciába való átmenetet tekintik az egyik legjelentősebb fordulónak, amihez viszonyítanak. Nyugat-Európában a II. Vatikáni zsinat eseménye, illetve dokumentumai jelentik az egyházelemzők számára a határt. Enzo Bianchi perjel ugyan elismeri a zsinat korszakos jelentőségét, a monasztikus szerzetesség vonatkozásában azonban elégedetlen. „Hiányzik a világos útmutatás azzal kapcsolatban, hogy mi ma a szerzetesélet, és mi a jelentése a szerzetesi családok sokféleségének." (16.) Ezt a hiányérzetet számos szerzetesi közösségben megtapasztalta, és ezért vállalkozott arra, hogy egyfajta monasztikus kompendiumot állítson össze.

A 2002-ben írt, Nem vagyunk különbek. A szerzetesek mint jelentéktelen laikusok című könyve három nagy részben próbál választ adni arra, hogy mi, és főképpen mi nem a monasztikus szerzetesség. Az első rész a szerzetesi identitásról szól, arról az azonosságról, amely az Evangélium megvalósításából forrásozik és a cönobita, együttélő közösségi helyzetet tekinti magára nézve alkalmas életformának. A jelen szerzetesi felfogások erőterében leszögezi, hogy a klerikalizálódás és a specializálódás jelenti a két legnagyobb veszélyt az eredeti identitásra. A szerzetességet az elmúlt évszázadok egyre inkább pasztorális elitcsapatnak tekintették, ami miatt felszaporodott a pap-szerzetes életmód, s homályba került az eredeti szerzetesi identitás. Másrészt a szerzetesekben sokan vallási virtuózokat látnak, vagy szeretnének látni, mintha az Evangélium lelkisége nem szólna minden krisztushívőnek. Az első század egyházatyái szerint a szerzetesi forma prófétai (biosz prophétikosz – Cezáreai Euszébiosz): „érzékelhetővé teszi Isten jelenlétét, nemcsak szavai, hanem egész élete, stílusa, beszédmódja és csendje által". (40.) A szerzetesi identitás e kettő helyett a jelentéktelen laikusságban fogható meg, amely nem kíván szembehelyezkedni vagy függetlenedni az egyháztól, hanem annak jelévé próbál válni.

A könyv második részében a szerzetesi élet hat nagy területével foglalkozik a szerző, bőségesen előtárva a korai keleti és nyugati egyházatyák bölcsességét és radikális látásmódját. A fejezetek két erős pillére a Lélek és az Ige. A szerzetesség reprezentálja a Lélekben élő egyházat és annak tagjait, soha nem igényelve a kizárólagosság jogát. Lélekben él az, aki Krisztust követi oda, ahová a Lélek vitte: a pusztába, a megkísértés helyére, a magányos imádságba. A Lélekben élőket az alázat, a szabadság és a kölcsönös szeretet ajándékai tüntetik ki.

Végül a harmadik részben a közösségnek a tágabb közegével való viszonyait elemzi a szerző. Számot vet a létszámcsökkenés tényével, amit nem tekint a gyöngeség jelének. Legfőbb célja annak beláttatása, hogy a monasztikus életforma lényeges kincse az egyháznak, s a pasztorális célkitűzéseknek és kényszereknek nem szabad áldozatul esnie. A harmadik évezredre készülve az egyházban számos alkalom nyílt arra, hogy a szerzetesi élet lényegére, lehetőségeire és korlátaira reflektáljanak, amelyek közül kiemelkedik a rendkívüli püspöki szinódus, valamint II. János Pál számos levele és megszólalása. Ezek kellő bátorítást és támaszt adnak arra, hogy ezt az életformát újra megtanuljuk értékelni, méghozzá olyan eredeti szempontok szerint, melyek az Evangéliumból és az egyházatyák tanításaiból származnak.

A szerző alapítóa és perjele a Bose-i Monasztikus Közösségnek (Comunité monastica di Bose), amely a Piemonte-i hegyekbe rejtve működik. Az alapító a II. Vatikáni zsinat bezárását követően vonult ki a magányba, első követői három év múltán csatlakoztak hozzá. A közösség tagjai férfiak és nők, katolikusok és protestánsok, akik cölibátusban és imádságban élnek.

A szerző stílusára a kiegyensúlyozottság, a patrisztikus műveltség és nem utolsósorban a bátorság jellemző. Az imádságban kiérlelt alázat öntudatával következetesen képviseli az eredeti monasztikus ideált, olvassa és idézi a korai egyházatyák mai fül számára néha sértőn is hangzó szavait. A könyv összes fejezetén végigvonul a monasztikus szerzetesközösség és az intézményes egyház terhes viszonya. A mai monasztikusok tapasztalata és a korai atyáké egymásra rímelnek, amikor a sajátos karizma elismerésének és megvalósításának egyházi momentumait keresik, vagy hiányolják. A szerző határozottan kiáll amellett, hogy szakítani kell a részben a konstantini, részben a szent bernáti változásokat követően kialakult alapállással, miszerint az intézményes egyház és a monasztikus közösség legjobb, ha nem vesznek tudomást egymásról. Ez fogalmazódott meg a Cassianus által idézett apoftegmában: „A szerzetes mindenképpen kerülje a nőket és a püspököket." A nő a szüzességet fenyegeti, a püspök viszont veszélyezteti egész életének evangéliumi mivoltát. (398.)

Krízisben van a monasztikus élet, kár lenne tagadni. Bianchi kompendiuma türelemmel ásva mélyre igen gazdag anyagot kínál a monasztikus és nem-monasztikus szerzeteseknek. A rendek belső megújulásának munkálataiban nagy haszonnal forgatható mű, Nyugaton és Keleten egyaránt, amely szemléletet formál, tanulni és gyakorolni ösztökéli az ars vivendit és az ars moriendit egyaránt. (360.) (Ford. Szita Bánk, Gérecz Imre, Korompai Eszter, Fehérváry Jákó; Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008)

Máté-Tóth András

Forrás: Vigilia 74. évf. (2009/2) 157-158. / Piaristák