Az életben annyi mindent összeszedünk és elraktározunk lelkünk mélyén, hogy az emlékezetünk nem tudja számon tartani, mit, mikor és hová raktároztunk el. Ez az elraktározás általában nem tudatosan történik, hanem úgymond, menet közben. Aztán bizonyos események, találkozások vagy kihívások előhozzák azt, ami sokáig ott porosodott valahol énünknek a legmélyén.
Tudtam, mégis az újszerűség erejével hatott rám egyik újmisésünknek a gesztusa. Újmiséjén szinte aprólékosan felsorolta mindazokat, aki hozzájárultak életútjának és azon belül papi hivatásának az egyengetéséhez. Kifejezte a háláját a Teremtőtől kezdve szülein át minden hozzá közel álló személynek. Megszokott dolog. Illő is. A jólneveltség szép példája. Mondanánk.
Akkor kaptam fel csak igazán a fejem, amikor részletesen kitért plébánosának a szerepére az ő papi hivatásának a kialakulásában. Plébánosának mélységes papi lelkületéhez és közösségformáló lelkipásztori tevékenységéhez nem fér kétség, de újra belső öröm árasztott el, amikor az újmisés kiemelte, milyen hatással volt rá plébánosa papi életpéldája és az általa vezetett plébánia egyes tagjainak pozitív hatása. A sárga irigység is elfogott a plébánossal szemben. De szerencsére nem a papi, hanem a szent.
Az újdonság erejével hatottak a szavak, pedig a belső raktárból érkező üzenet azt sugallta nekem: erről a témáról már sokat hallottál.
Sok mindent hallunk, de nem mindent fogadunk tudatosan. Az evangéliumból is már fejből tudunk sok idézetet. Mégis szükség van egy-egy kihívásra, vagy külön sugallatra, hogy azok a szavak élőkké és életformálókká váljanak. Hogy előkerülve a lélek mélyéről, felrázzanak minket.
Az újmisés szavai újra rádöbbentettek arra, hogy a papi és szerzetesi hivatás ápolásában mennyire fontos szerepe van a közösségnek és a közösséget szerető örömmel vezető papnak, a plébánosnak. Nem véletlenül használom a szerető öröm jelzőt, mert meg vagyok győződve róla, hogy semmi sem meggyőzőbb egy mosolynál. A pap arcán – legyen az idős vagy fiatal – megjelenő mosoly nem mellékes és nem lehet egy pillanatig tartó öröm külső jele. Az őszinte öröm megmutatja, hogy mi lakozik abban a szívben, amelyben Isten él. A pap arcáról sugárzó örömteli mosoly a szív öröméről tanúskodik. Az a pap az igazán vonzó, aki az örömhírt örömmel és lelkesedéssel éli és hirdeti.
Azt tudjuk, hogy a hivatás Istentől jön, de a hivatás csírájának és hajtásának az ápolása már az emberek feladata is. Nemcsak a meghívotté! Ahhoz, hogy valaki felfedezze magában a hivatást, hosszú, sokszor nehéz és izzadtságos érésre van szükség. Mindenkinek szüksége van kellő időre, hogy szabad döntése alapján, gyöngeségeinek és korlátainak minél átfogóbb ismeretében személyesen válaszoljon Isten hívására. A döntés különböző elemek alapján születik meg, s ezekre érdemes odafigyelni. Korunk egyházának nagy gondjai közé sorolnám éppen a papi hivatások számának folyamatos – és drasztikus – csökkenését. Az okok sokrétűek a cölibátus kérdésétől a csonka családokig. Ezeknek a problémáknak a táptalaja pedig a hittől és Istentől való elidegenedés. Vajon hogyan születhet ott papi és szerzetesi hivatás, ahol még az Istenről sem akarnak tudni? Hogyan férkőzhet be egy fiatalnak a szívébe Isten, ha már a családi otthonban sincs helye? A kitagadott Isten nem tudja megragadni az ember szívét. Helyet kell készíteni számára a szívben, hogy ott tudjon lakozni, mert különben sem papi, sem szerzetesi szolgálatra nem tud meghívni senkit.
De hiszem azt is, hogy a hivatások csökkenésének egyik oka a mosoly hiánya a papok arcáról. Gyakran találkozunk fáradt, motivációt vesztett papokkal, akik alig tudnak összegyűjteni elegendő erőt és bátorságot, hogy szembenézzenek az őket körülvevő helyzettel. Idegen és ellenséges környezetként élik meg a világot, amelyben másoknak sem merik ajánlani a papi és a szerzetesi hivatás vállalását.
Milyen jó lenne, ha a pap magáévá tenné Kis Szent Teréz mondását: „Uram, nincs nagyobb szeretet az irántad való szenvedéstől”. Vagy ahogyan egy másik helyen mondja: „A föld egyetlen boldogsága abban áll, hogy azt keressük, amit Jézus rendelt számunkra.”
Harmath Károly OFM
Forrás: Hitélet, 2015. július-augusztus/Vajdaság MA Délvidéki Hírportál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése