Csak az utóbbi évszázadokban jelent meg az a gondolat, hogy a legtöbb szerzetest „illik” pappá is szentelni. Az első keresztény szerzeteseknél, Szent Benedek korában ez nem így volt. Sőt a mi szerzetesrendünk, a verbita missziósok társasága fennállásának első évtizedeiben túlnyomóan szerzetes testvérekből állt.
Talán azzal függ össze a változás, hogy a papi hivatás gyakorlását egyre inkább végzettséghez kötötték, míg a szerzetes testvéri hivatás minimális iskolázottságot igényelt. Így azok, akik tanultak, magától értetődően kérték a szentelést.
De miért maradhatott nyitva a szerzetes testvéri hivatás a tanulatlanok számára? Talán azért, mert Isten mindenkit hív. A három szerzetesi fogadalom lelkisége nem a tanultságtól függ. Isten kegyelmével az elmélyült lelkiség gyakorlatilag minden életformával összeegyeztethető. Az első szerzetesek lelkiségét az imádság mellett inkább a fizikai munka inspirálta. Azonban az is teljes értékű szerzetesi lelkiség, amelyet magas szintű szellemi tevékenység ihlet, hiszen Istennek sok arca van. Az elmélkedő szerzetes nézi Istennek azt az arcát, amelyen keresztül Isten szól hozzá.
Hogyan látjuk, ho gyan nézzük a világot ma? Az úgynevezett kettős nevelés (vagyis az iskolai ateizmus és az otthoni vallásosság) korán elémtárta a filozófusok és a lelki emberek előtt ismert tényt: ha van Isten, akkor a világunk egészen más. A vallás nemcsak más szemüveget ad ránk, hanem megváltoztatja a körülöttünk lévő világot is. Ezeken a dolgokon gondolkodtam, amikor építészhallgatóként Guzsik Tamásnak a középkori építészetről szóló óráira járhattam. A híres tudós elbeszélése alapján megelevenedtek a középkori templomok. Ezek egész jellegükkel arra a világra utaltak, melynek a jelen világunk csak a kezdete. Ahogyan Areopadita Dénes tanítja: „A magasabb világ fényét az alacsonyabb világra veti, s az érzékelhető dolgokban a tisztán szellemiek nyomaként jelenik meg...” E tiszta világnézet mindenki számára hozzáférhető, bár nem mindenki által megértett épületekben nyilvánul meg. Egy világi szakma termékeiben...
Lenézzük ezt a „sötét középkort”? Kétségtelen, a világ funkcionálisabbá szakosodott. Már nincs mit „nézni” ebben a világban. A szemlélődést a felvilágosult gondolkodás sötétségnek bélyegzi. Ilyen a kultúrája, ilyen az építészete és nagy a kísértés, hogy az egyháza is ilyen lesz. Gyerekkorunkban kommunista gondolatnak tűnt, hogy „az egyház menjen viszsza a templomokba!”, ma, a kommunizmus bukása után mégis sokat halljuk a szólamot. E gondolkodás szerint a liturgia az, amire az egyház „szakosodott”, vagyis ez az, amit csinálnia kell. És csakis ez...
Mi történik, ha nem fogadjuk el ezt a gondolatot? Ha az egyház továbbra is világnézetet szeretne adni az embereknek? Minden pap azt tanítja hogy a liturgia mögött mély világnézet áll. Egy talán kevesek számára megvalósítható gesztus, amikor valaki a szerzetesi fogadalmakon túlmenően további lemondást vállal, hogy visszatérhessen a szerzetesi elmélyedéshez. Ilyen tudatosan vállalt áldozat a szentségek bemutatásáról, illetve a rendi vezető tisztségekről való lemondás. (A legtöbb szerzetesrendben testvér nem lehet felsőbb elöljáró.) Gyakran meg fogják kérdezni, hogy „miért nem szentelteti fel magát”, mivel a mai nagy paphiányban „mindenkire szükség van”. Az elgondolkodtatás miatt intellektuális kihívásnak nevezném ezt akkor is, ha a szerzetes testvér nem akar intellektuális magyarázatot adni, vagy nem is intellektuális munkát végez.
Egy másik nagy kihívás, hogy tud-e következetesen összpontosítani arra, amit vállalt. Különösen vonatkozik ez az aktív rendekben fogadalmat tett testvérre. Szerze tesként papi közegben él, de számára megnyílt a lehetőség, hogy olyan módon élje meg világnézetét, ami összehasonlítható a világiakéva , hiszen egyházjogilag ő is világi. A papot, mégha teljesen világi tisztséget is visel, például iskolaigazgató, mindig a papságán keresztül fogják megítélni. Talán ezért vallott kudarcot a „munkás papok” mozgalma, mert a munkás életet megosztó pap közel kerülhetett ugyan a dolgozó rétegekhez, de éppen emiatt a munkásmozgalomban is részt kellett vállaljon, amit az elöljárók gyakran nem néztek jó szemmel.
Nem véletlen, hogy ma kevés a valamely tudományban eredetit alkotó paptanár. Ma a paptól papi munkát vár a világ. Én így tapasztaltam különböző országokban. Akkor most a szerzetes testvérek lesznek a nagy tudósok? Nem sok példát látunk erre. Ma még küszködni kell azért, hogy valaki a szerzetesrendbe lépés után felsőfokú és posztgraduális tanulmányokat folytathasson mint szerzetes testvér. A szerzetesi lelkiség magasfokú intellektuális munkával is összeköthető, amire nagy szükség lenne. Ha viszont a menedzseri szellemű rendi vezetés azt a tisztséget bízza a testvérekre, amely éppen megüresedett, akkor azok nem tudják kibontakoztatni, amit világi szakmájukban tanultak. Így a szerzetes testvér a maga puszta létével esetleg éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az önfenntartásra koncentráló egyházi közösségek ki fognak halni. Mivel a szerzetes testvér világiként (!) válik rendtaggá, rajta keresztül a világ felé nyitás kihívása jelenik meg szerzetes közösségeinkben. Akár fizikai, akár szellemi munkát végez, kihívás az egyházról alkotott sematikus képpel szemben.
Lányi Béla SVD
Forrás: Jel újság / Keresztény Értelmiségiek Szövetsége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése