A szerzetes- és papképzés avagy a „babszem lélektanának” és a „búzaszem teológiájának” integrációja

A szerzetesi képzés fontosságáról, irányvonalairól számtalan egyházi dokumentum jelent meg, de lényegi vonásaikat tekintve az irányvonalak nem változtak az elmúlt 50 évben. Ferenc pápa, amikor tavaly novemberben a férfi szerzetesi elöljárókkal folytatott beszélgetésében úgy fogalmazott, hogy „A képzés négy alappillérre épül: spirituális, szellemi, közösségi és apostoli képzés",1 akkor ugyanazokra az alapokra hivatkozik és épít, amelyeket Boldog II. János Pál pápa fogalmazott meg a Pastores dabo vobis és a Vita consecrata kezdetű apostoli buzdításaiban. A kulcsszavak azonban, amelyeket ebben a beszélgetésben felvetett, új kihívások elé állítják korunk szerzetességét és papságát, de főképpen a nevelésért és képzésért felelőseket.

A Pastores dabo vobis a papnevelés dimenzióiként négyet sorol fel: az emberi (humán), lelkiségi, intellektuális és pasztorális dimenziókat. Elsőként pedig mint a papnevelés alapját, a humán dimenziót tárgyalja. Ezeknek a dimenzióknak a kidolgozása pedig azért fontos, hogy a képzendő kidolgozhassa magában és képessé váljon az evangéliumi pásztorral való azonosulásra, aki fáradhatatlanul dolgozik a hívők közösségéért. A pásztor képének ellentéte a „kis szörnyeteg" képe, ahogyan Ferenc pápa nevezi a klerikalizmustól megfertőzött személyeket. A nevelés, a képzés mindenki számára életfontosságú kérdés, az élet minősége múlik ezen és az élethivatás beteljesítése. Az Istennek szentelt személyek számára azonban elengedhetetlen feltétel, hiszen olyan életútra vannak meghívva és olyan életformát öltenek magukra, amely nem a többség választását követi.

Ferenc pápa nemcsak a papok számára állította fel az ideális és a reális közötti kontrasztot, hanem a szerzetesek számára is. A szerzetes legyen élő és eleven, határterületekre kimerészkedő próféta, ne legyen agglegény vagy vénlány.2

A Vita consecrata 65. pontjában olvassuk: „Az egész személyt kell formálni, figyelembe véve egyéniségének minden szempontját, magatartását és szándékait. Mivel az egész személy átformálására törekszik, nyilvánvaló, hogy a képzés soha nem maradhat abba. Az Istennek szentelt személyeknek életük utolsó pillanatáig meg kell adni a lehetőséget arra, hogy növekedjenek a karizma és intézményük küldetése iránti hűségben."

Nemcsak a szerzetesi és a papképzés, de a keresztény nevelés alapproblémája is a szív és az ész összehangolása. Ezt a lélektanban az érzelmi és kognitív intelligencia megkülönböztetésében tudjuk tetten érni. Az alternatív nevelési pedagógiák a kettő egységben látására törekszenek. Ahogyan azt Viktor Frankl megfogalmazta: a redukcionista felfogás az ember feldarabolásához vezet, és ennek aztán messzemenő következményei lesznek.

A szerzetesi képzés legfontosabb kritériuma ezért az egész-legességre törekvés. Ennek megfelelően az állandó képzés dimenziói a Vita consecrata 71. pontja alapján a következők: Szentlélekben való élet, emberi és testvéri dimenzió, kulturális és szakmai dimenzió, a saját karizma elmélyítése.

Teológiai szempontból számos elméleti keretet és gyakorlati irányelvet fogalmaztak meg a szerzetesi élet teológiájának szakemberei, a jelen tanulmány azonban a szerzetesi képzés lélektani vetületeivel szeretne behatóbban foglalkozni.

A lélektan eszközeinek bevetésére maga Ferenc pápa is buzdít, amikor nehéz konfliktusok megoldásáról beszél: „Bizonyos esetekben a testvériség kríziseinek a személyiség törékenysége az oka, és ebben az esetben szakember, egy pszichológus segítségét kell kérni. Nem szabad félnünk ettől; nem kell attól tartanunk, hogy szükségképpen a pszichologiz-mus tévútjára lépünk."3

A lélektan eszközeihez azonban nemcsak a problémák kezelésekor kell folyamadnunk. A lélektan eszközeinek legfőképpen azok megelőzésében van igazán izgalmas szerepük. Az egészség vonatkozásában már régi tapasztalat, hogy a betegség megelőzése sokkal kevésbé költséges, mint a betegség kezelése - és itt a mi esetünkben egyáltalán nem a pénzbeli költségekre gondolunk, hanem a hitelesség hiányáért kifizetett költségekre. Viszont sokkal nehezebb egészségmegőrző és betegségmegelőző viselkedéseket motiválni, mint a betegség ideje alatti proaktív viselkedést.

A pszichológiai vizsgálat: a hivatásos élet „ruhapróbája"

A szerzetesi és papi életre jelentkezők pszichológiai vizsgálata nem kötelező, de ajánlott. A Katolikus Nevelés Kongregációjának Irányelvek a pszichológia használatáról a növendékfelvételben és a papnevelésben című dokumentumának 5. pontjában olvashatjuk: „Amennyiben a papságra szóló hivatás Isten különleges ajándékának gyümölcse, ez a hivatás és annak megítélése eltér a pszichológia szoros értelemben vett kompetenciájától. Mindazonáltal a papnövendék pszichikai állapotának, az isteni hívásra válaszoló emberi magatartásának biztosabb kiértékelése szempontjából, valamint hogy további segítséget kapjon emberi növekedéséhez, egyes esetekben hasznos lehet a pszichológia tudományában jártas szakértőkhöz fordulni." Ahogyan tehát ez az irányelv is hangsúlyozza, a hivatást - sem a papit, sem a szerzetesit - nem lehet pszichológiai eszközökkel megállapítani vagy mérni, viszont fel lehet tárni azokat az emberi képességeket, amelyek képessé teszik a hivatásos élet beteljesítésére, illetve azokat az emberi korlátokat, amelyek megnehezítik vagy alkalmatlanná teszik a hivatás szabad megélésére és kibontakoztatására.

A Vita consecrata 71. pontja megfogalmazza azokat a kritériumokat, amelyek szükséges emberi alapjai a hivatásnak: „Az emberi és testvéri dimenzió önismeretet és saját korlátainak ismeretét igényli, hogy belőlük a teljes szabadságra vezető út megtételéhez ösztönzést és támogatást nyerjen. A mai helyzetben rendkívül jelentős az Istennek szentelt személy belső szabadsága, érzelmi integrációja, kommunikációs képessége mindenkivel, elsősorban a saját közösségével, lelkének higgadtsága, együttérzése a szenvedőkkel, igazságszeretete, valamint szavainak és tetteinek összhangja."

Kétségkívül a képzés humán dimenziója a másik három dimenziónak az alapja, ez a megtestesülés misztériumából ered, és még ott van az a tapasztalatból fakadó bölcsesség is, melyet Aquinói Szent Tamás fogalmazott meg: a „kegyelem a természetre épít, és tökéletesíti azt". Ezek a dimenziók persze nem különállóak, egyesítenünk és integrálnunk kell őket.

A szerzetesi képzés folyamatos önreflexió, amely a képző és a képzett közötti mély bizalomra épül. Képezni pedig annyit jelent, mint nagyobb öntudatosságra vezetni a képzettet. A képzés a személyes ajándékok, erőforrások, gyengeségek, lehetőségek, fenyegetettségek tudatosításának elmélyítését szolgálja.

A „sikeres" hivatások azok, amelyek maximalizálni tudták magukban az empátia képességét, és így képesek arra, hogy a tőlük eltérő véleménnyel rendelkező személyeket megértsék, azok, akik képesek a személyes érdekeikről lemondani, és akik a személyes hatékonyságukat növelni tudják.

Az a jelentkező, aki rendelkezik az önreflexió, az empátia, a kommunikáció képességével vagy ezek kibontakoztatásának képességével, alkalmas lehet a papi és szerzetesi hivatásra. Viszont vannak olyan személyiségvonások is, amelyek ezen képességek megléte mellett is megnehezítik vagy tönkretehetik az egyébként hiteles hivatást. Ilyen problémák a személyiségstruktúrába beépült nárcisztikus tendenciák, a túlzott vagy elferdült szexuális problémák, a túlzott szorongás, az önbecsülés hiánya. Ezek a problémák az érzelmi érettség hiányára mutatnak rá. A Pastores dabo vobis (ld. 44. pont) az érzelmi érettséget a felelős szeretetre való érettségként értelmezi, amely a cölibátus hiteles megélésében válik nyilvánvalóvá.

Coleman három olyan személyiségtípust nevez meg, amelyek alkalmatlanok a hiteles papi hivatás megélésére, de alkalmazhatjuk ezt a szerzetesi hivatásokra is:4

1. Aggódó személyiségek: akik túlzottan negatív énképpel rendelkeznek, éppen ezért állandó és ellenőrizhetetlen szükségletük a másokhoz való közeledés, ebben a közeledésben azonban az elutasítástól való félelem feszültsége nagyon nagy, ami gyakran a személyközi határok áthágásához vezet.

2. Elutasító személyiségek: akik másokat negatívan látnak, mert saját önbecslésük alacsony és az önismeretük hiányos, ezért hajlamosak másokat tárgyként kezelni, az empátiás képességük sérült, gyakran használják a kompartmentalizáció védekező mechanizmusát.

3. Félénk személyiségek: akik nemcsak önmagukat, de másokat is negatívan ítélnek meg, folyamatosan félnek az elutasítástól, és ez képtelenné teszi őket arra, hogy elfogadják mások segítségét.

A szerzetesi vagy papi életre jelentkezők pszichológiai vizsgálata nagy kihívás a szakember számára, hiszen nem létezik egy papi vagy szerzetesi pszichológiai profil. A szakember szerepe az intellektuális és érzelmi aspektusok feltárása, a pszichoaffektív érettség szintjének megállapítása és a fejlődési irány előrejelzése, valamint az olyan patológiás jelek azonosítása, amelyek részlegesen vagy teljesen inkompatibilisek a hivatásos élettel. A pszichológiai vizsgálat a képzés része kellene hogy legyen, hiszen ahogy a Nevelési Kongregáció dokumentuma (5. pont) is írja: a pszichológusok „nem csak a diagnózis fényében készült véleményt és a pszichés zavarok esetleges terápiáját ajánlhatják fel a nevelőknek, hanem a papi szolgálat gyakorlása szempontjából megkövetelt emberi értékekben való fejlődésének támogatásában való közreműködést is, amikor is olyan követendő hasznos utakat tanácsolnak, amelyek segítenek abban, hogy szabadabban válaszoljon a hivatására."

Len Sperry a papi és szerzetesi életre jelentkezők pszichológiai kiértékelésében három vizsgálati területet nevez meg: a pszichológiai, pszichoszexuális és fejlődési területet.5 Röviden áttekintjük, hogy mit is foglalnak magukba ezek a területek:

1. A pszichológiai terület az alábbi komponensek vizsgálatát foglalja magába:

- Biológiai és örökletes adottságok, orvosi anamnézis és a betegségek jelenléte a családban, különös tekintettel a pszichés megbetegedésekre.

- Szociális determinánsok és a jelenlegi élethelyzet. családi kontextus, nevelési történet, iskolázottság, szociális háló és barátok.

- Identitás és énkép. hogyan látja magát és hogyan látják mások, az önértékelés szintje, az én-erősség, személyes és szakmai törekvések.

- Személyiségtényezők. a feszültség és stressz alatti teljesítés képessége, energiaszint, az idő hatékony beosztásának képessége, kognitív képességek, a nárcisztikus vonások jelenléte, kapcsolatok kezdeményezésére és fenntartására való

képesség, csoporthelyzetben való jelenlét, empatikus képesség, a visszajelzések elfogadására való képesség, a személyközi határok megtartásának képessége, az autoritást képviselő személyekkel való egészséges kapcsolat.

- Szexuális érettség: szexuális identitás, a hivatásos élettel kongruens viselkedések, a cölibátushoz való hozzáállás, a szexuális átélések és viselkedésbeli kifejezések érettsége.

2. A pszichoszexuális terület az alábbi komponensek vizsgálatát foglalja magába: szexuális traumák jelenléte, a szexuális érés során fellépő esetleges zavarok, a másik nemmel való kapcsolat minősége, a szexuális érzésekkel, vágyakkal való munka.

3. A fejlődési terület az alábbi komponensek vizsgálatát foglalja magába: szülő-gyermek kapcsolat, családi viszonyok, baráti kapcsolatok, az istenkép alakulása.

A lélektani vizsgálatok olyan negatív prediktorokat (előrejelzőket) azonosítottak be, amelyek hatással lehetnek a hivatás hiteles megélésére. Ezek három csoportba sorolhatók:6

a) érzelmi prediktorok: túlzott énközpontúság, határozatlanság, empátiára való képesség hiánya, túlzott dependenciák, túlzott ellenségesség;

b) élettörténeti prediktorok: pszichiátriai kezelés, sorozatos kudarcok, impulzív döntéshozatalok, erőteljes lelki élmények nyomán hozott döntések;

c) motivációs prediktorok: bármilyen utalás arra, hogy a jelentkező önmaga, a családja vagy valamilyen élethelyzet elől akar menekülni, gondozásra irányuló vágy, olyan személyes ambíciók, amelyek meghaladják a személyes képességeket.

A pszichológiai vizsgálatnak, bár a negatív aspektusok azonosítását is magába foglalja, nem ez az elsődleges célja, hanem azoknak az emberi erőforrásoknak a felfedezése, amelyekre a hivatást építeni lehet. Milyen képességekre van szüksége a papi vagy szerzetesi hivatást átölelő személynek ahhoz, hogy beteljesítse pasztorális és missziós küldetését?

- Személyes képességekre: nyitottság és rugalmasság, humor, önkiértékelésre való képesség, „viselkedni tudás" képessége.

- Személykőzi képességekre: megfelelő pszichoszociális fejlettség és minden korcsoporttal való kapcsolódás képessége, a cölibátus megtartásának és az egyedüllét felvállalásának és elviselésének képessége, egészséges és hosszú távú kapcsolatok kialakításának képessége.

- Alapvető szolgálati képességekre: vezetői képességekre, amelyek magukba foglalják az önálló életvezetést és a másokkal való együttműködést, a jó kommunikációt.

Etikai kérdések

A pszichológiai vizsgálat kapcsán feltétlenül tisztáznunk kell az etikai vonatkozásokat is. A pszichológiai vizsgálatban a személy csak szabad akaratából vehet részt, még akkor is, ha a vizsgálatot nem ő kérte a maga számára, hanem felajánlották neki, és csak annyiban fog javára válni, amennyiben meg van győződve arról, hogy ez a vizsgálat az ő növekedését szolgálja. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, a pszichológus nem vállalhatja a klinikai vizsgálat lebonyolítását. Ha a jelentkező megértette a vizsgálat lényegét és írásban kifejezte beleegyezését, a pszichológus rátérhet a klinikai interjú és a klinikai tesztek alkalmazására. A klinikai teszteknek csak annyiban van értékük, amennyiben az interjú alapján megfogalmazott szakmai meglátásokhoz illeszkedik, azokat megerősíti vagy cáfolja. Abban az esetben, ha a képzésért felelős, a jelentkező egy adott problematikus személyiségvonása miatt kéri a pszichológiai vizsgálatot, az etika megkívánja, hogy először a jelentkezővel közölje az őt aggasztó problémát. A pszichológus semmilyen külső forrásból származó információt nem használhat fel a vizsgálatban. Ajánlott a vizsgálat elkezdése előtt egy hármas találkozó (képző - képzett - szakember), amelynek keretében tisztázzák a vizsgálat célját, és a szakember biztosíthatja a jelentkezőt (képzendőt) a konfidencialitás elvéről. A klinikai interjúban elhangzottak titoktartásra kötelezik a szakembert. Éppen ezért a klinikai interjúnak négyszemközt kell történnie. Nem elfogadottak azok a helyzetek, ahol a pszichológus egy bizottság tagjaként alkalmaz klinikai kérdéseket. A vizsgálat eredményeképpen megszületett következtetéseket a pszichológus a képzendő (vagy jelentkező) beleegyezésével közölheti a képzőnek vagy az intézmény vezetőjének. A legjobb megoldás az, ha az eredmény közlése a képzendő (jelentkező) jelenlétében történik, és így lehetőség van a felmerülő kérdések tisztázására. Ha a vizsgálat alatt a jelentkező (képzendő) meggondolja magát és visszavonja a közlési engedélyt, a pszichológus eleget kell tegyen ennek a kérésnek, és nem közölhet semmit a klinikai vizsgálat eredményéről.

Mint minden vizsgálati helyzet, a pszichológiai vizsgálat is szorongással jár, azonban ez a jelentkező (képzendő) érettségének és az önmagáról való igazság szabadságának is a jelzője lehet. David Goleman szerint a karakter, a személynek az a vonása, amely lehetővé teszi, hogy feltárja önmagát, az „itt vagyok"-nak a megélése. A pszichológiai vizsgálat ennek a karakternek a megmutatása, felfedezése.

A képzés alatt alkalmazott önismereti technikáknak és programoknak is vannak etikai vonatkozásai. Bár törekszünk arra, hogy elérjük az átlátszóság (transzparencia) eszményét, nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberi személy végső soron misztérium önmaga számára is. A túl kevés, de a túl sok önismeret is felületessé tesz, a mértékletes önismeret azonban a lelki élet elengedhetetlen feltétele. Nemcsak a pszichológiai vizsgálatban, de a képzésben is a képzendő (jelentkező) képezi a kritikus elemet: végső soron a személy önmaga formálója, képzője. Minden képzés valójában ön-képzés, ezt a felelősséget senki más nem vállalhatja magára, csak maga a személy. A képzendő önismerete is csak addig a mélységig fog eljutni, ameddig a saját felelőssége és szabadsága engedi.

A szerzetes- és papképzés: önismeret és önátadás

A pszichológiai vizsgálat, amint korábban is említettem, a képzési folyamat része kellene hogy legyen, hiszen segítségével a jelentkező elmélyítheti saját identitását. A szerzetesi képzés és a papnevelés célját két kijelentésben tudjuk összegezni: „teljesen emberré válni", ahogyan Antiochiai Szent Ignác mondta, és „jobbá lenni".

A Lumen Gentium 8. pontja szerint a megváltás élő eszköze Jézus embersége (vivum organum instrumentum). A képzettnek meg kell értenie, hogy a spiritualitása nem fogja automatikusan megváltoztatni az emberségét. Az emberségünknek át kell alakulnia, osztatlanná kell válnia, kompartmentalizáció nélküli életre vagyunk meghívva. A képzés folyamatában a jelöltnek meg kell tanulnia az autonómia igazi jelentését, amely abban áll, hogy minden esemény, kapcsolat, minden, ami formálja, az az Isten kegyelme által megengedett folyamat része, amely egy helyes motivációból fakad és egy cél felé irányul. A hiteles képzéshez szükség van az egyedüllétre, arra, hogy mindent magunk mögött hagyjunk.

A képzésnek két iránya van: a képzendőnek belülről kell önmagát formálnia, harcolnia kell a fizikai és lelki érettségért, és ugyanakkor el kell fogadnia a kívülről érkező nevelői hatásokat, valamint a társak visszajelzéseit és az imában megtapasztalt isteni kinyilatkoztatást. A szerzetesi képzés folytonos egyensúlykeresés: a személyes és közösségi tapasztalat, a kultúra és az egyház, valamint az emberi dialógus és az ima között. A képzési folyamat kulcsszava éppen ezért az integráció a képzendő részéről és annak elősegítése a képző részéről. Ferenc pápa is a maga már megszokott szemléletes stílusával hangsúlyozza a szemléletváltást: „A képzés kézműves, nem pedig rendőri munkát jelent."7 A pápa felhívja a figyelmet, hogy korszakváltást élünk át: „A mai kultúra sokkal gazdagabb, és sokkal több benne a konfliktus, mint amelyikben egykor mi éltünk, évekkel ezelőtt. A mi kultúránk egyszerűbb és rendezettebb volt. Ma az inkulturáció másfajta hozzáállást kíván tőlünk. Így például: nem lehet úgy problémákat megoldani, hogy ezt vagy azt megtiltunk. Kitartó párbeszédre, a nézetek türelmes ütköztetésére van szükség."8 Az integráció, a belső vágyak és külső elvárások, a látszólag ellentétesnek tűnő értékek beépítése nemcsak a képzett részéről kíván érettséget, hanem a képző személyes érettségét is sokszor próbára teheti. Az új idők személyre szabott képzést kérnek.9 A Gondviselés gondoskodott arról, hogy kénytelenek legyünk felvállalni a személyre szabott képzés útját, hiszen ma már nem beszélhetünk szerzetes intézményeinkben számszerűleg zsúfolt noviciátusokról vagy képző-házakról. Az alacsony létszámú képzések előnye viszont - ennek minden nehézsége mellett is - a minőségre és a mélységre való törekvés lehetősége.

A képzés humán dimenziójának három eleme van: önismeret, önelfogadás, önajándékozás, és ezeket a hit fényében kell megélnünk. Nemcsak a képzés, de egész hivatásos életünk beteljesítése annak a lelkületnek az elsajátítása, amely Jézus Krisztusban volt (vö. Fil 2,3-5).

A Katolikus Nevelési Kongregáció 1970-ben megjelent levelében a szerzetesi élet súlyos válságának okát két tényezőben látja: az emberi és értelmi képzés hiányában és az önismeret hiányában - a szerzetes nem tudja, ki ő és kinek kellene lennie, nemcsak teológiai szempontból, hanem lélektani szempontból is.10 A kvalifikált önismeret minden szerzetesi és papi képzés része kellene hogy legyen. Ennek orvoslására indítottuk el szerzetesnők részére az Élet bőségben név alatt futó rendközi képzési és mentálhigiénés programot, amely többek között 120 órás csoportos önismeretet is magába foglal. A közel 10 éves rendközi képzési munkában való részvételem tapasztalatai alapján állíthatom, hogy az önismeretben való növekedés számos krízisben lévő hivatásos személy számára jelentett kivezető utat. A szerzetesi és papi hivatást kapott személyek számára azonban az önismereti munka más hangsúlyokkal rendelkezik. Cencini szerint az önismereti munka célja „nem csupán önmagunk (és saját bajaink) ismerete, hanem saját élettörténetünk olyan megismerése és felfedezése, amely egy Istennel való teljesen új kapcsolat kezdetét vagy előfeltételét jelzi."11

Az önátadásra való képesség teljes kibontakoztatása nemcsak a szerzetes és pap életre szóló feladata, hanem minden egyes emberé. Az emberi élet az önátadásban válik beteljesedetté, arra vagyunk meghívva, Isten így teremtett minket, hogy valakinek vagy valaminek odaszenteljük és átadjuk magunkat. Az ide való eljutás azonban egy érési folyamatot feltételez. Nem fogjuk tudni átadni, odaajándékozni magunkat, ha előzőleg nem gyökereztünk be valahová ebben a világban, ha nem éreztük soha szeretve magunkat, és ha még nem öleltük magunkhoz saját önmagunkat. Az önismereti munka részeként végzett biográfiai elemzésnek a célja ennek a hármas feltételnek a feltárása és adott esetekben ezek utólagos kiépítése.

A szerzetes- és papképzés integrációs feladata: a „búzaszem teológiája" és a „babszem lélektana"

Összegzésként újrafogalmaznám, hogy miről is szól ez a tanulmány. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a szerzetesi és papi hivatást kapott személyek képzésének melyek a lényeges vetületei, hiszen olyan komplex életformára való felkészítéssel, neveléssel állunk szemben, amely annak számára, aki nem él benne, sok tekintetben érthetetlen. Hiszen a hivatás lényege, hogy teljesen személyes, megoszthatatlan misztérium.

A szerzetes és pap meghívott ember, de ezt a meghívást csak ő egyedül hallja meg a lelke mélyén. Ha válaszol rá, akkor hivatása küldetéssé formálódik. A meghívásban tehát két elem játszik közre: a szeretetből fakadó isteni kezdeményezés és az emberi válasz, amely csak szeretetből tud fakadni. A kegyelem ingyenessége és az emberi szabadság képezik a hivatás alapját. A hivatásos ember életében a kegyelem és a természet összefonódásáról van szó, amelyben a teológiai és lélektani elemek keverednek. Nem mintha az embert külön lehetne választani teológiai és lélektani elemekre, de ahhoz, hogy a meghívás és a válaszadás közti kongruencia létrejöjjön, szükségünk van arra, hogy úgy találtassuk rá emberségünket a lelkiségünkre, mint ahogy a ruhát szoktuk magunkra ölteni. Ha nem jön tökéletesen ránk, nem fogjuk jól érezni magunkat benne.

Ahhoz, hogy a teológiai és a lélektani vetületek közti különbséget és kapcsolódási pontokat megértsük, egy szimbolikus megközelítést ajánlok. A beszédünkben gyakran használunk analógiákat és metaforákat, hiszen a bonyolult dolgokat leginkább ezek segítségével tudjuk megérteni. A képzés szavunk a képezni igéből származik, ami alkotást, formálást jelent. De azt is észrevehetjük, hogy benne van a kép szó is. És akkor talán nem túl erőltetetten mondhatjuk, hogy a képzésben nagy szerepe van a képnek. Ha a szerzetesi és papi képzésre gondolunk, ez egyértelműen így van, hiszen a szerzetes Krisztusnak, a prófétának a képére, a pap Krisztusnak, a pásztornak a képére hivatott formálódni.

Az emberi életet nagyon sok metafora segítségével próbáltuk már eddig is leírni. Ahogy a 90. zsoltárban is imádkozzuk: az életünk olyan, „mint a reggel kiviruló fű: reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad". Az életünk a születés és a halál között azonban a fejlődésre van meghívva. A földi életünk feladata az Istennel való hasonlatosságtól az Isten-képiségre való eljutás.

A lélektani fejlődést is hasonlíthatjuk a növények fejlődéséhez, mint például a babéhoz. A bab az emberi élet szimbóluma lehet: a babszem formája nagyon hasonlít az embrió formájához, ezért egyes kultúrákban a babszem a termékenység szimbóluma. Mint minden növény életében, a bab életében is megkülönböztethetünk négy fázist: a mag, a csíra, a fiatal és érett növény periódusait. Ahogyan a babszemnek is, miután biztonságos talajba került, ahhoz, hogy életre keljen, szüksége van fényre és melegre, ugyanúgy a mi személyes életünkben is szükségünk van egy helyre, ahol kapcsolatainkban szeretve érezhetjük magunkat. A fiatal babnövény aztán virágba borul, és ekkor nyilvánul meg igazán a maga egyediségében, hiszen számtalan babfajta van, amelynek csak akkor élvezhetjük a szépségét, amikor virágba borul, addig csak egy jelentéktelen babszem. Az érett növény aztán ismét szemeket érlel, és biztosítja a jövőt mások és önmaga számára is.

A búzaszem egyértelműen teológiai szimbólum, az isteni élet és a feltámadás szimbóluma. A Szentírásban számtalan helyen találkozunk vele: Ruth könyvében a termékenység szimbólumaként, az Énekek énekében (7,3) a bőség szimbólumaként, a Leviták könyvében (19,9) az irgalmasság szimbólumaként, a Példabeszédekben (3,10) az áldás szimbólumaként, Izajás könyvében (55,1) az ingyenes megváltás szimbólumaként.

Amit leginkább a búzaszemhez asszociálunk, az a Jánosevangélium 12. fejezetének 23. verse: „Ha a földbe

hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz." Ez az egyik pont, ami miatt fontos megkülönböztetnünk a kétfajta dimenziót nemcsak a szerzetesi és papi képzésben, hanem bárki spirituális életében is. A halál itt nem az emberi természetre, az emberségünkre vonatkozik, hanem mindarra, ami nem életadó. A búzaszemnek azért kell meghalni, hogy a benne lévő életcsíra elinduljon. Az életcsíra már ott van benne a magban. A búzaszemnek meg kell halnia, hogy az isteni élet növekedésnek induljon, a babszemnek azonban virágoznia kell, az emberségünket ki kell dolgoznunk magunkban. Amikor a humánus dimenzióról beszélünk, a „babszemlélektan" törvényei szerint gondolkodunk, a növekedést és a virágba borulást tartjuk szem előtt, az egyéniség és az érzelmek színes világának perspektívájából beszélünk. Amikor a teológiai dimenzióról beszélünk, akkor a metaforáink, a szimbólumaink, az analógiáink megváltoznak, és a „búzaszem teológiájának" törvényei szerint gondolkodunk, az élet és halál kérdései foglalkoztatnak. Jól szemlélteti ezt az „én meghalásának" értelmezése: attól függően, hogy milyen területen mozgunk és milyen elméleti keretben határoztuk meg az én-t, annak meghalására vagy annak kibontakoztatására törekszünk.

A szerzetesi és papi életre való képzés, de végül is minden ember képzésének a hatékonyságmérője a hétköznapi élet minősége és a hitelesség. A hitelességet pedig az az érettség teszi lehetővé, amelyet Cencini így fogalmazott meg: „Az érettség nem jó cselekedetekből és jó szándékokból álló csomag, hanem annak az igazságnak, szépségnek és jóságnak az ellenállhatatlan felhívásához való elkerülhetetlen csatlakozás, amelyet az egyén megtanult a körülötte levő dolgokból, kiváltképp a mindennapokból kiolvasni, és amelyre megtanult egy meglepő ajándék részeként rátalálni."12

Jegyzetek

1 A. Spadaro SJ: Ébresszétek fel a világot. Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről. E-szerzetes 2 (2014) 1-13. 8.

2 Ferenc pápa beszéde a fiatal szerzetesekhez, A Hit Éve kapcsán zarándoklatra érkezett szeminaristákhoz, novíciákhoz, novíciusokhoz, VI. Pál terem, 2013.07.06, (http://domonkosnoverek.hu/?page_id=1446)

3 A. Spadaro SJ: Ébresszétek fel a világot. Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről. E-szerzetes 2 (2014) 1-13. 10.

4 Coleman G.D.: Catolic Priesthood. Formation and Human Development. Liguori Publications, 2006, 12-13.

5 I. m. 24-26.

6 Coleman G.D.: Catolic Priesthood. Formation and Human Development. Liguori Publications, 2006, 26.

7 A. Spadaro SJ: Ébresszétek fel a világot. Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről,E-szerzetes 2 (2014) 1-13. 8.

8 I. m.

9 I. m. 9.

10 Pigna A.: Megszentelt élet. Szent Gellért kiadó, Szeged 1990, 114.

11 Cencini A.: A Fiú lelkülete. A szerzetesképzés menete. L'Harmattan, Budapest 2010, 110.

12 I. m. 111.

Homa Ildikó SSS

A szerző klinikai pszichológus, pszichoterapeuta az egzisztenciaanalitikus és logoterapiás irányzaton belül. Jelenleg a bBtE Hungarológiai Doktori Iskola doktorandusza, kutatási témája az érzelmekről való beszéd nyelvi lehetőségei. Szerzetesnőként (szociális testvér) és pszichológusként fontosnak tartja a teológiai és pszichológiai megközelítések integrációját, amelyet gyakorlatban az általa kidolgozott és koordinált Élet bőségben című rendközi képzési és mentálhigiénés programban valósított meg.

Forrás: Keresztény Szó