Az igazi kincsről

A megszentelt életről Vízkeresztkor

Úton a Napkeleti Bölcsek: Kaspar, Melkhior és Baltazar.

A Bölcsek hódolatként átadott kincsei, a legfőbb Királynak kijáró áldozati adományok jelképezhetik az Istennek szenteltség áldozatát is. Ez az áldozathozatal ugyanakkor Krisztus által és Krisztusban ajándék is az Úrtól a megszentelt személy számára és általuk a világnak: földi kincsei és egész valója áldozatként felajánlva Istennek, Krisztus tökéletes szeretete és érdemei által, Vele együtt ajándékká válnak minden lélek számára és mennyei kincsekké saját életében.

"Kincsed lesz a mennyben"

„A meghívás választ ad a kérdésekre: miért létezik az ember? - és hogyan kell léteznie? Ez a válasz az egész életnek új értelmet ad, és meghatározza annak valódi és végső jelentését. Ez a jelentés abból a csodálatos és a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxonból fakad, mely szerint valaki elveszíti életét, ha meg akarja menteni azt; ezzel szemben, aki elveszíti életét Krisztusért és az evangéliumért, megnyeri azt, miként Márk írta (Mk 8,35; lásd Mt 10,39; Lk 9,24).

E szavak fényében válik teljesen érthetővé Jézus fölszólítása: "Menj, add el, amid van, és add a szegényeknek, így kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem" (Mt 19,21). A "menj" és a "jöjj, kövess engem" között szoros összefüggés van. Mondhatjuk, hogy az utolsó szavak fejezik ki a meghívás lényegét, azaz: az embernek Krisztus nyomába kell lépnie (ebből ered a "Krisztus követése" kifejezés). A "menj, ... add el..., add oda..." szavak, úgy tűnik, a meghívás föltételét fogalmazzák meg. E föltétel azonban nem esik a meghívás körén kívül, hanem annak benső része. Az ember emberségének új értelmét nem csupán abban ragadja meg, hogy követi Krisztust, hanem annyira ragadja meg, amilyen mértékben követi. Ha "eladja, amije van" és "odaadja a szegényeknek", akkor megérti, hogy azok a javak és az a bőség, melyet korábban birtokolt, nem olyan kincs volt, amihez ragaszkodnia kell: hanem a kincs a szívben van, mely Krisztustól megkapta a képességet arra, hogy másoknak "adjon" önmaga ajándékozásával. Nem az a gazdag, aki birtokol, hanem az, aki "ad", aki képes arra, hogy adjon.

Ez a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxon nagyon jelentőssé válik. A"létezés" cselekvésmódja lesz: szegénynek lenni abban az értelemben, amit ennek a "létezésnek" a Názáreti Jézus adott, azt jelenti, hogy a saját emberségemben a jó sáfárja lettem, és megtaláltam a "kincset" . Ez a kincs elpusztíthatatlan, ugyanis az emberrel együtt átmegy az örökkévalóságba, és hozzátartozik az ember isteni eszkatológiájához. E kincs által nyeri el az ember Istenben jövendő, végső sorsát. Azt mondja Krisztus: "kincsed lesz a mennyben". Ez a kincs nem annyira a halál utáni jutalom azokért a cselekedeteinkért, melyeket az isteni Mester példáját követve tettünk, hanem inkább eszkatologikus beteljesedése annak, ami a cselekedetek hátterében - a szív belső "kincsében" - már itt a földön rejtőzött. Amikor Jézus a hegyi beszédben (lásd Mt 6,19-20) fölszólított égi kincsek gyűjtésére, hozzáfűzte: "Mert ahol a kincsed, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21). E szavak jelzik a keresztény hivatás eszkatologikus voltát, de még inkább annak a hivatásnak eszkatologikus jellegét, mely az evangéliumi tanácsok szerinti életben, a Krisztussal kötött lelki jegyességben valósul meg.

E meghívás struktúrája - amint azt az ifjú szavaiból a szinoptikusoknál (lásd Mt 19,21; Mk 10,21; Lk 18,22) kihámozhatjuk - akkor tűnik elő, amikor az ember saját emberségének alapvető kincsét annak a kincsnek a távlatában fedezi föl, amely a mennyben az emberé. Ebben a távlatban saját emberségünk alapvető kincse összekapcsolódik azzal, hogy "önmagunkat adva létezünk". E meghívásban a közvetlen vonatkoztatási pont Jézus Krisztus élő személye. A tökéletesség útjára szóló hívás tőle és általa a Szentlélekben nyer formát, aki új és új személyeket - férfiakat és nőket, életük különböző szakaszában, főleg fiatal korukban - tanít meg mindarra, amit Krisztus mondott (Jn 14,26); nevezetesen arra, amit az ifjúnak mondott, aki kérdezte tőle: "Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?" (Mt 19,16) Krisztus válaszából - aki az őt kérdezőre "ránézett és megszerette" - a megváltás misztériumának hatékony kovásza árad annak tudatába, szívébe és akaratába, aki őszintén és igazságban keres.

Az evangéliumi tanácsok útjára szóló hívás ily módon mindig Istentől indul: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és gyümölcsötök maradandó legyen" (Jn 15,16). Maga a meghívás, mellyel az ember igazán fölfedezi az ajándékozás evangéliumi törvényét, s amely emberségébe van írva, ajándék! Ajándék, telve az evangélium mélységével, ajándék, melyben a megváltás misztériumának isteni és emberi lényege ragyog a világra. "A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül" (1Jn 4,10).”  

Forrás: II. János Pál pápa Redemptionis donum című apostoli buzdítása a szerzetesi közösségekhez a megváltás 1950. évfordulója alkalmából 1983-84-ben tartott rendkívüli szentévben

A hódolat ajándékai a Megváltónak:

arany, tömjén és mirha.