Az aprítógyártól a szerzetig – Beszélgetés Varga Kamill ferences testvérrel

Hétköznapok lelkigyakorlata a Boldogasszony Iskolanővérekkel

Adventben újra indul a Hétköznapok Lelkigyakorlata!

Szeretettel hívunk, hogy végezd velünk a hétköznapok lelkigyakorlatát, együtt keresve a csendet, az Istennel való kapcsolat megújulását, elmélyülését.

A hétköznapok lelkigyakorlatának lényege az, hogy a résztvevők naponta

- 30 percet csendes imában és
- este 10 percet az elmúlt napra való visszatekintéssel töltenek,
- a heti egyszeri találkozón pedig indítást, témát, javaslatokat és segítséget kapnak,
- amikor együtt imádkozunk, megismerkedve a különféle imamódokkal: a szentírási szemlélődéssel, a szerető figyelmesség imájával, a kép- és zsoltármeditációval…,
- valamint kiscsoportos beszélgetésben megosztjuk egymással az elmúlt hét tapasztalatait, ezzel segítve egymást a közös úton.

Helyszín: Boldogasszony Kolostori Kávézó (1092 Budapest, Knézich u. 3-13.)

Időpont: péntek délutánonként 18:00-19:30.

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek

Megemlékezés Boldog Charles de Foucauld ünnepén

Boldog Charles de Foucauld ünnepén, december 1-én szeretettel hívunk minden érdeklődőt és Károly testvér tisztelőit az Örökimádás templomba (1094 Budapest, Üllői út 77.), a 14-18 óráig tartandó megemlékezésre.

14-15: Köszöntés, filmrészlet Károly testvér életéről és lelkiségéről

15-16.30: A lelkiség Magyarországon – Tanúságtételek:

1. Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség egy tagja, életük, lelkiségük
2. A Jesus Caritas Papi Közösség lelkisége és lelki napjai
3. A Világi Közösség és a Názáret Közösség és programjai

16.30-17.30: Szentségimádás

18.00-19.00: Szentmise

A lelkiség könyveiből a program ideje alatt lehet vásárolni.

Forrás: Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség és a Názáret Közösség

Együtt építik Isten országát

A jó Isten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni – mondja a nemrég Nagykárolyba érkezett Rab Melinda piarista nővér az interjúban, melyben eddigi útjáról, terveiről is beszélgettünk.

A közelmúltban változások történtek a Piarista Nővérek nagykárolyi közössége életében. Miután Kürti-Bokor Judit nővér szeptemberben a kongregáció döntését elfogadva Rómába költözött, az ottani ház vezetője lett, valamint a Piarista Nővérek kongregációjának gazdasági igazgatói feladatait ellátja, Nagykárolyba érkezett Rab Melinda örökfogadalmas piarista nővér, hogy erősítse a helyi közösséget. Ennek kapcsán beszélgettünk Rab Melinda nővérrel a Nagykárolyba érkezéséről, terveiről.

Nővér, Egerben született, Tarnaszentmiklóson élt, Egerben végezte tanulmányait, ott is találta meg hivatását. 2004-ben találkozott Judit és Tünde nővérekkel, akkor került közelebb a rendhez és rövid időt már töltött is Nagykárolyban, miután Firenzébe, a Piarista Nővérek anyaházába ment. Aztán római élményeket gyűjtött a gyerekek nevelésében, 2006-ban elkezdte noviciátust, 2015-ben örökfogadalmat tett, és most Nagykárolyba költözött, a Piarista Nővérek helyi közösségét erősíteni. Milyen érzésekkel érkezett?

Egy aprósággal kezdeném, ami számomra nagyon kedves: 13 éve, 2006. szeptember 12-én érkeztem meg Firenzébe, az anyaházunkba, hogy megkezdjem a szerzetesi képzést. Egy Mária ünnepen érkezni meg és kezdeni egy új szakaszt az életemben, számomra jel volt. A Szűzanya jelenlétét éreztem és védelmét kértem, örömmel és némi félelemmel a szívemben.

Idén szintén a firenzei házunkban voltam, amikor ugyancsak szeptember 12-én elindultam Nagykároly felé. Ugyancsak a Szűzanya oltalmáért imádkoztam, s hálás szívvel indultam az „új” küldetés felé. Hálás vagyok azért, amit az Olaszországban töltött idő alatt kaptam, hálát adok a nővérekért, különösen is szeretettel gondolok az idős nővérekre, akikkel a hazatérésem előtti évben lehettem, mellettük élni  és őket segíteni természetesen  más jellegű feladat volt, mint a gyermekek nevelése, viszont én nagyon örülök, mert sokat kaptam tőlük, és ezzel az időszakkal kapcsolatban úgy érzem, gazdagabb lett az életem. Értékesek ők a rendben, mint ahogyan a nagyszülők is értékesek a családban! Hálát adok a gyermekekért is, mindannyiukat nagy szeretettel hordom a szívemben, s mindig nagy öröm, amikor hírt kapok tőlük, vagy róluk! Sok új barátságot is kötöttem az évek alatt, értük is hálát adok az Úrnak!

Ezekkel az érzésekkel jöttem haza. Igen haza, hisz, ahogyan említette, már töltöttem egy időt Nagykárolyban, nem ismeretlen számomra, és mindig is szeretettel gondoltam erre az Oázisra, s az ismerősökre! Mégis újnak érzem s nevezem e küldetést több okból is: először is, mert minden változik az életben, mi magunk is, tehát nyilván nem ugyanaz a Melinda nővér jött haza, mint aki elindult innen 13 éve - nem is voltam még nővér akkor, hisz a szerzetesi utam első lépései voltak azok. Másrészt mert a közösség azóta változott, bővült, s másik épületbe is költözött. Az akkori kislányok közül néhányan ma már férjhez mentek vagy hamarosan fognak, mások egyetemisták s keresik a helyüket az életben. Ez azért csal mosolyt az arcomra, mert bár úgy rohan az idő, mégis, ha rájuk nézek, nem tudok nem emlékezni a közös játékokra, kirándulásokra, s miért ne, a tanulásra is. Emlékszem arra, amikor írni-olvasni tanultak, s arra is emlékszem, milyen nagy volt az örömöm, amikor megkaptam az első, önállóan írt, szép, színes rajzokkal díszített levélkéiket! Olyan jó, szívet melengető érzés látni őket, ahogyan növekszenek, és be kell vallanom, nagyon jól esett, ahogyan fogadtak, visszafogadtak… Az öröm volt az uralkodó érzés a szívemben akkor is, amikor érkezésemkor, az autóból kiszállva, sok kíváncsi arcocska, számtalan mosoly és ölelés fogadott! A szerzetes közösség is új nekem, ittlétemkor Jutka és Tünde nővérrel éltem, Ágnes és Bori nővér érkezésekor már nem voltam itthon. Az új előtt, úgy gondolom, mindannyiunknak vegyes érzései vannak, remény, kíváncsiság, öröm és aggodalom lakik az ember szívében, mindezt én is jól ismerem, s a jó Isten kezébe s szívébe helyeztem, így kezdtem meg ezen új szakaszát az életemnek!

Mennyire lehet előretekinteni egy szerzetesnek, aki a kongregáció vezetése döntései alapján végez szolgálatot Afrikában, Olaszországban vagy épp Romániában? Mennyi időt ígértek a nővérnek Nagykárolyban?

Nem tudnék megfelelő választ adni arra, hogy mennyire lehet s hogy mennyire kell előretekinteni egy szerzetesnek, hisz az engedelmesség fogadalma erről is szól. A szerzetesi család szükségletei s az elöljárók döntései szerint bármikor kaphatunk más feladatot vagy helyezést. Természetesen semmi sem történik meglepetésszerűen, az elöljárók s a nővérek közötti párbeszéd sohasem hiányzik. Nem ígértek nekem egy meghatározott időt ebben a közösségben, s ez így van jól! A jó Isten kezébe tettem az életem, s boldogan mondok neki igent újra és újra, minden nap!

Milyen feladatot kapott a nővér a nagykárolyi közösségben?

Próbálok lassan beilleszkedni a közösség mindennapjaiba, nagyon szívesen segítek bármiben, hisz itthon vagyok, s lassan ki fog alakulni a pontos feladatköröm is. Az ismerkedés, az elfogadás, a „megszokás”, a dolgok s személyek ismerete időt és türelmet igényel, nemcsak tőlem, hanem mindenkitől.

Mit szeretne képviselni, mit szeretne felmutatni a gyerekek között, mire szeretné őket megtanítani, nevelni?

Elsősorban a jó Isten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni, és a keresztény értékeket próbálom átadni. Ehhez kapcsolódóan Max Lucado “Értékes vagy” című története jut eszembe, ami a foltmanókról szól. Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert a mondanivalója az én üzenetem a gyermekek és minden ember számára: hogy Istenünknek értékesek vagyunk - mindenki a maga módján. Ő a nevünkön szólít minket, minden nap várja, hogy felkeressük, hogy szóljunk Hozzá. Azt akarja, hogy megtanuljuk és elhigyjük, hogy az az igazán fontos, amit ő gondol rólunk, mert annyira szeret minket!

Hogyan tudja a nővér az eddigi tapasztalatait a nagykárolyi közösségben kamatoztatni?

Az Olaszországban töltött évek alatt a tanulmányokon kivül a személyes tapasztalatok és a nővérektől kapott példa az, ami segít a további utam folyamán. Az egészen kicsi gyermekekkel töltött idő például a szüntelen felelősségre s az odafigyelésre tanított, volt olyan kisfiú, aki 15 napos korában került hozzám, s egy éves koráig lehettem mellette. Ugyanígy minden korosztálynak megvannak a saját tulajdonságai és szükségletei, a szeretet és figyelem azonban minden korosztálynak alapvető igénye. Természetesen a nevelésben is, mint minden más téren, vannak nehézségek, a nevelő feladata sokszor nem könnyű, mert a szeretet fogalma a gyerekeknél sokszor kicsit összefolyik a „mindent megengedsz” fogalmával. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a példamutatás sokszor többet ér, mint sok szó, hiszen ha valamit szeretnék átadni vagy megtanítani, azt először én magam kell éljem.

Az első napok, hetek után hogyan látja a Nagykárolyban élő piarista nővérek jelenlegi helyzetét?

Lábujjhegyen, halkan léptem be ennek az Oázisnak életébe, s azt látom és érzem, hogy a nővértársaim odaadó és őszinte szívvel gondozzák a Tündérkert kisebb-nagyobb virágpalántáit. Mindegyikről tudják, mennyi napfényre s vízre, s főleg mennyi szeretetre és gondoskodásra van szüksége! Remélem, hogy belőlem is ügyes kertész válik majd, hogy a közösséggel együtt én is növekedjek Isten szeretetében!

A nagykárolyi közösség szép lassan halad az útján, és hálás szívvel azt tapasztalom, hogy a nővérek munkáját és életét mennyire gazdagítja és segíti a munkatársak, jótevők, barátok jelenléte, hisz így mindannyian együtt építhetjük Isten országát!

Forrás: Szatmári Egyházmegye

„Nincsen eretnek jezsuita”

Interjú Horváth Árpád SJ szerzetessel és templomigazgatóval

Jézus Társasága – azaz a jezsuiták: az egyház legnagyobb létszámú szerzetesrendjének Mária utcai templomát Horváth Árpád igazgatja, mégpedig rendkívül nagy sikerrel. Egy átlagos hétvégén legalább 1500-an fordulnak meg a belvárosi templomban, többségük fiatal. Beszélgetés a jezsuita szellemiségről, arról hogy vajon liberálisok-e, Ferenc pápáról, cölibátusról – és a mai fiatalokról!

Egy könyvtárba invitált bennünket a beszélgetéshez: úgy tudom, hogy gyermekkorában nagyon szeretett olvasni. Mennyire maradt meg a mai napig a könyvekért való rajongás?

A Jezsuita Kiadó igazgatója is vagyok, kötelességből is megmaradt! (Nevet) De egyébként valóban, gyermekkorom óta megvan bennem a könyvek szeretete. A magyar identitásom is ehhez fűződik, hiszen az Egri csillagokat olvasva döbbentem rá, hogy Temesvár, Arad, Pétervárad, Nagybecskerek, vagy éppen Eszék valaha egy országhoz tartoztak. A mai napig sokat olvasok, az elmúlt három évben ezeket (rámutat egy hatalmas polcra). A magyar kortárs irodalmat is fürkészve olvasgatom, de nem sok jót találok benne, azért persze vannak nagyon jó szerzők és írások.

Ha már írások: rendkívül szórakoztató jezsuita viccek vannak a rend oldalán, amelyek két jellemzőre fókuszálnak: a jezsuiták nagyon különcök a többiekhez képest, és rendkívül gyakorlatiasak. Ez tényleg így van?

Nem gondolnám, hogy különcök lennénk, inkább arról van szó, hogy általában egy egyházmegyés kispapnak a képzése során nem adatik meg olyan nemzetközi tapasztalat, mint amilyen egy jezsuitának igen. Habár a püspökök már nagyon ügyelnek arra, hogy a tanulmányok idején tanuljanak nyelveket a kispapok, ez nem mindig vezet eredményre. Nálunk viszont kötelező a rend valamelyik hivatalos nyelvét megtanulni, azaz mindannyian beszélünk spanyolul vagy angolul. Ezek is adhatják azokat a markáns különbségeket, amelyek látszódnak közöttünk.

Ha már markáns különbség: egy átlagos hétvégén legalább 1500 ember fordul meg a budapesti Jézus Szíve Templomban, ez hatalmas szám, főleg úgy, hogy az országban több helyen konganak a templomok az ürességtől. Mi a titkuk?

Magyarországon szép számmal vannak helyek, ahol nem konganak a templomok, itt Budapesten is. Az egyház Magyarországon él, és ez nagyon nagy dolog, főleg hogy néhány száz kilométerre nyugatra tőlünk ez már nem annyira mondható el. Nálunk tele vannak az egyházi iskolák, a lelkigyakorlatos házak, egyáltalán nem olyan rossz a helyzet.

A kérdésre válaszolva: az egyik titkunk – hogy Ferenc pápát idézzem – az akolszag, tehát az emberekhez közel lenni. Mi jezsuiták nagyon törekszünk arra, hogy az emberekkel ne csak szemtől-szembe találkozzunk, hanem melléjük is kerüljünk. Például a „Jezsuita 8-as” szentmisén vasárnap este 400 fiatal zsúfolódik be a templomunkba: a mise után mindig van egy kis sörözés, egy találkozási lehetőség. A „Jezsuita 16-ost” is bevezettük, azaz minden hónap 16-án találkozunk, „ürügyet találunk arra”, hogy találkozzunk: múzeumba járunk, kirándulunk, Quiz Nightra megyünk.

Ferenc pápa az első interjújában – amelyet a jezsuita újságoknak adott – úgy fogalmazott, hogy az egyház olyan, mint egy tábori kórház: ebben a sebzett korban, ahol annyi lelki sebesült van, azt kell kérdeznünk, hogy miben segíthetünk. Nem az elvárásokról beszélni, hanem segítséget nyújtani. Szintén fontos lépés volt a laikusok bevonása: nem egyik lépésről a másikra találtam meg a megfelelő embereimet, de most már bőven vannak olyanok, akikkel közös terveink vannak és közösen inspiráljuk egymást a lelkipásztori munkában.

Kívülről úgy tűnik, hogy a jezsuiták egészen rendhagyó mértékben tudják megszólítani azokat, akik még keresik a hitüket, illetve akik nemrégiben tértek meg, ugyanakkor talán kevésbé azokat, akik tradicionálisabbak, mondhatni talán konzervatívabbak. Ezt Ön is így látja?

Mi nem szeretjük, ha szembeállítanak bennünket a konzervatív vonallal. Például Ferenc pápa szerintem egy rendkívül konzervatív egyházi személyiség, akit a konzervatív oldal választott meg egyházfőnek. Ő XVI. Benedek pápának a tanítványa és a barátja volt, ezért nem is értem, amikor egyesek igyekeznek szembeállítani kettejüket. Ha valaki ránk akarná aggatni azt a jelzőt, hogy mi lennénk az egyház liberálisai, akkor az ellen tiltakozunk.

Hozzánk nagyon sokan járnak, akik liturgikus szempontból kimondottan konzervatívok: a mi miséink rendkívül igényesek. Ha valaki eljön hozzánk egy ünnepi szentmisére, akkor nem sok kivetnivalót fog találni. Nálunk a jezsuitáknál a fiatalok inkább azokat a jegyeket mutatják a lelkipásztorkodásukban, amelyeket felületes megközelítésben konzervatívnak lehetne mondani. Mindezzel együtt annyiban egyetértek a megállapítással, hogy a küldetésünk a peremen élőkhöz is szól. Nekünk úgy kell miséznünk, úgy kell prédikálnunk, hogy azok is megértsék, akik nem feltétlenül szocializálódtak bele gyermekkoruk óta a katolicizmusba. Ezért a hozzánk járó hívek egy része valóban kereső, akit a barátja, munkatársa hív el, vagy csak érdeklődésből jön el ide.

Sokféle ember van természetesen a magyar rendtartományban is, de ahogy az elmondottakból is érezhető, idegenkedek attól, hogy minket szembeállítsanak konzervatív értékekkel.

Gyakran tapasztalja ezt a szembeállítást?

Igen, egyesek ellenséget látnak bennünk, habár nem tudom katolikusnak lehet-e egyáltalán nevezni ezeket a köröket, mert ők kizárólagosnak gondolják magukat, holott a katolicizmus épp egyetemességet jelent, ezzel a viselkedésükkel nevetségessé teszik ezt. Ők azonban meghúznak egy vonalat, és azt mondják, hogy csak így vagy úgy lehet, és aki nem így tesz, az már szerintük nem katolikus.
 

Ezzel ellentétben az igazság az, hogy a katolikus egyház nagyon is tisztában van a gyökereivel, a hagyományaival, és mégis nyitott.

Egy régi rendtársam mondta, hogy a „jövő biztosabb mint a múlt”, de ez nem azt jelenti, hogy meg kell tagadni a múltat, sőt! De nem szabad félnünk, hanem bizalommal kell előremenni, bízva abban is, hogy van gazdája a mi egyházunknak.

Nincsen eretnek jezsuita, nincsen Rómához hűtlen szerzetesünk, és ezt a püspökeink pontosan tudják. Nekünk a küldetésünk a peremre szól, de nem akarunk a peremen kívülre kerülni: csak a jezsuitáknak van egy negyedik fogadalmuk, amely a hűségről és a nyitottságról szól. Bárhova küld bennünket a pápa, mi oda fogunk menni.

Ha már a Szentatyát említi: hogyan éli meg jezsuitaként a Ferenc pápa körüli megosztottságot?

Én úgy érzem, hogy ez a megosztottság túl van dimenzionálva. Egy-két olyan egyházi médiafelület van, amelyik ezt szítja, de ez nem több 10-20 embernél: mivel azonban rendkívül hangosak, ezért az ő hangjuk sokakhoz eljut. De ezennel szeretném a 777 olvasóit is megnyugtatni, hogy a hívek döntő többsége tisztában van azzal, hogy Ferenc pápa nagyon tradicionális ember. Dél-Amerikában azért gondolták megosztónak, mert túlságosan konzervatívnak tartották: II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspöknek, érseknek, és később bíborosnak is!

Ami Ferenc pápánál teljesen új, az a hozzáállása: ő az egyénre tekint és az ő sebeire. Egészen biztos vagyok azonban, hogy egy jottányit nem fog változtatni a katolikus hagyományokon, a papi életformán.

Tehát Ön szerint marad a cölibátus is: hogyan vélekedik róla?

Nagyon konzervatívnak tűnhetek, mert hálás vagyok ezért az életformáért. Én azért lettem szerzetes és pap, mert úgy éreztem, – és ez most is így van – hogy így lehetek a legközelebb Istenhez, az emberekhez, és saját magamhoz is. Ha ez nem így lenne, akkor nem lennék pap. Ez nagyon szép életforma, ahol megélhetem azt, hogy a Jóistennek ki vagyok szolgáltatva!

Májusban adott egy remek interjút a Mandinernek, amelyben úgy fogalmazott: „Szerintem Erdő Péter bíboros úr kimondottan szeret nálunk lenni. Szoktunk jókat vitatkozni, ő elmondja az észrevételeit, mi visszakérdezünk.” Mi az, amiben lehet vele vitatkozni?

Hű, ezt nem akarom túldimenzionálni, mert azért az túlzás, hogy mi vitatkoznánk a Bíboros úrral. (Nevet.) Ő maga is gondolkodott azon, hogy jezsuita legyen, sok szerzetessel van kiváló kapcsolata. Amikor teheti, eljön hozzánk, méltányolja a munkánkat, pontosan tudja, hogy számíthat ránk.

Amikor ezt a mondatot mondtam, akkor arra gondoltam, hogy a Bíboros úr amikor ellátogat egy plébániára, akkor természetes, hogy van 1-2 kritikus kérdése vagy észrevétele. El tudom képzelni, hogy ilyenkor megfagy a levegő máshol, de mi inkább visszakérdezünk. Igyekszünk őt is és minden főpásztort képben tartani a szolgálatunkkal kapcsolatban, és biztosítani őt a hűségünkről.

Milyen a kapcsolata a fiatalokkal? Ahogyan már szó volt arról, rengetegen járnak közülük ide hétről-hétre. Meg tudja értetni magát velük?

Nagyon könnyű a dolgunk, hihetetlenül jó ugyanis, hogy Budapesten milyen sok fiatal van! Remélem, hogy nem így lesz, de megeshet, hogy pár évtized múlva úgy fogunk visszagondolni ezekre az évekre, mint az egyháznak az aranykora. Nézzük csak Budapestet: ott van például a Regnum Marianum, nem is tudom, hogy hány közössége van csak itt a fővárosban, akik hétről-hétre találkoznak. Nagyon komoly vezetőképzőjük is van! Mondhatnám a Szentjánosbogár közösséget, akik országosra nőttek, vagy említhetném azt, hogy épp most fogadtam be egy cserkészcsapatot egy másik városnegyedből. Nem vagyok cserkész, de ezek annyira jó gyerekek, tele jószándékkal, erővel, ötletekkel!

Óriási igény van a fiatalok körében a megértésre, arra hogy otthonra találjanak az egyházban!

Amit észrevettem, hogy a fiatalok nagyon szeretik, ha beszélhetnek a hitükről, ha kérdezhetnek róla, ha átbeszélhetik az őket foglalkoztató kérdéseket. Az idősebbeknél ez pont fordítva van, ők nem nagyon beszélnek róla, ők inkább hallgatni szeretnek nagy példaképeket.

A legtöbb lány és fiú arra vágyik, hogy megkapja a figyelmet, hogy ne az okostelefonunkra figyeljünk, hanem odalépjünk hozzájuk és megkérdezzük, hogy „Mi van veled?”. Nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal ezt nem méltányolja. A mostani fiatalok ráadásul iszonyú segítőkészek: ha valami munka van a templomban, akkor meg kell húzni egy harmincas listát, mert nem tudok egyszerűen több embert beengedni takarítani, hiába jönnének.

Ötödik éve dolgozik templomigazgatóként: mi az, amit magával fog vinni ebből az időszakból?

Nekem késznek kell lennem arra, hogy bármikor átadjam a feladatot, és akárhová küldenek, oda menjek. Amit magammal vinnék, az a kiszolgáltatottság szépsége: annyi munka van, hogy nagyon megélheti az ember az ürességét. Első péntekenként három órán át ülök a gyóntatószékben, és habár nagyon fáradt vagyok, de mégis arra figyelek, aki bejön hozzám. Mindegyik egy új csoda: megbánják a bűneiket, mert tiszták szeretnének lenni.

Az én életem teljessége ott kezdődik, ahol a saját erőm véget ér, és amikor csak engedem, hogy legyenek a dolgok és éljem a hivatásomat. Amikor feljövök a szobámba a nap végén, és beteszem az ajtót mögöttem, akkor nagyon nagy hálát érzek a szívemben. Én nagyon szeretem azokat az embereket, akik ide járnak hozzánk: van hogy a mise végén kimegyek hozzájuk, és akkor is ezt a hatalmas szeretet érzem. Ők látják a gyengeségeimet, és ez nagyon nagy biztonságot ad nekem: látják, hogy ember vagyok, hogy törékeny, néha fáradt, ők azonban mégis képesek meglátni, hogy Isten dicsősége a gyengeségünkön is átragyog!

Martí Zoltán

Forrás: 777 blog

Az egyházmegyés konszekrált remete

A konszekrált remete egy olyan személy, aki nyilvános fogadalmat tesz a szegénységre, a tisztaságra és az engedelmességre a püspöke kezébe és az ő általa megszabott szabályok szerint él az egyházmegye kötelékében. Az „egyházmegyés remete” és a „konszekrált remete” remete életmódot folytat és ez a fajta konszekrált életút nagyon ritka. Ebben a cikkben a remete férfi. Mindazonáltal ugyanúgy megemlíthetünk női remetéket is.

Magányban élt élet

Minden remete magányban él. A közösségi kapcsolat szigorúan korlátozott, mivel a remete a kontemplatív életben az isteni dolgokkal foglalkozva éli hivatását a világ zajától távol. A konszekrált remeték nincsenek felszentelve, elköteleződésük egy központi elhelyezkedésű plébánián szokásos szentmise keretében. Ők ugyanúgy láthatók például élelmiszerboltokban, vagy a szükséges ügyeik intézése során. A magány mértékét és a szabályok megtartásának módja minden remeténél egyéni módon alakul és személyenként különbözhet. A „társadalomban” is élhetnek remeték az erre a célra kialakított lakóhelyen remeteségben. Közös programokon például szentmiséken találkozhatnak.

Nyilvános fogadalmak és életszabály

Ahhoz, hogy egy remete azzá váljon, egy bizonyos ideig remete életszabályt betartva kell élnie. A remete ezt a szabályt általában jóváhagyás céljából benyújtja püspökéhez. Ha a püspök észreveszi, hogy egy olyan remete, aki folyamatosan kiegyensúlyozott életmódot él és betartja az evangéliumi tanácsokat, egyházmegyés konszekrált remeteként elköteleződhet, és a felszentelhető azáltal, hogy fogadalmait a püspök kezébe leteszi.

Sivatagi atyák

A sivatagi atyák voltak az első ismert remeték. Magányban éltek, vagy úgynevezett „sejtek”-ben, vagy „remeteségek”-ben, amelyek távol voltak a lakott területektől, néhányan csoportokban vagy azokhoz közel. Végül sok remetékből álló csoport betagozódott monasztikus közösségekbe. Néhány mai rend megőrizte a remete hagyományokat. A karthauziak, kalmoduliak, a kármeliták és mások életére komoly hatással van a múltbeli remete életmód. A századok során a megszentelt élet intézményeinek egyes tagjai engedélyt kaptak arra, hogy remeték legyenek, míg azok, akik nem tagjai egy megszentelt élet intézményének, módjában áll, hogy az Egyházi Törvénykönyv 603. kánonja értelmében egyházmegyés konszekrált remeték legyenek. 

Hivatástisztázás

Ha szeretnéd megkülönböztetni, hogy egyházmegyés konszekrált remeteségre van e hivatásod, az első lépés, hogy lelki vezetőddel beszélj. Van lehetőség arra is, hogy felvedd a kapcsolatot az egyházmegye hivatalával és magával a megyéspüspökkel.

Therese Ivers JCL

Forrás: Do I Have a vocation? - https://doihaveavocation.com

 

Mi a hivatásod?

Beöltöztek a kispapok

Október 27-én a gyulafehérvári székesegyházban kilenc harmadévest fogadtak be a diakónus- és papjelöltek sorába. A beöltöző kispapok: Czirják Ottó (Csíkmadaras), Erdély Hunor (Kézdimartonos), Ferencz Egon-József (Szárhegy), Hegyeli András (Gelence), Hosszu Norbert-Lajos (Kézdimartonos), Kajtár Arnold (Hidegség), Kajtár Zsolt-László (Gyimesközéplok), Melega Ferenc-István (Aknasugatag), Nagy Ferenc (Deményháza).

 
A szentmisét Jakubinyi György érsek mutatta be a központi papsággal és a jelöltek plébánosaival. A főpásztor beszédében az Ószövetségből indult ki, kihangsúlyozva, hogy az Isten által intézményesített papság Lévi törzséből és Áron családjából való volt, akik áldozatot mutattak be a jeruzsálemi templomban, illetve magyarázták a Tórát a népnek. Nekik segítettek a léviták. Aztán voltak a bölcsek, akik jövendőmondással foglalkoztak és tanácsokat adtak a hétköznapi életben. Ilyen bölcs volt Jézus Sirák fia is, aki hangsúlyozza az imádság fontosságát.

„Az Ószövetség mindig előrevetíti az evangéliumot. A mai evangéliumban Jézus gyönyörű példabeszédben világít rá az ima milyenségének fontosságára. A farizeus odamegy a templomba és felsorolja cselekedeteit, míg a vámos nem mer a templomba előre menni, hanem megáll hátul és egy rövid imát mond el: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek. (Lk 18, 13)” – fogalmazott a püspök. Krisztus figyelmeztet, hogy szüntelenül kell imádkozni és sosem szabad abbahagyni. „De hogyan értette mindezt, ugyanis rengeteg teendő van a hétköznapi életben?” – tette fel a kérdést az érsek. Egy orosz zarándok könyv szerint, ha a vámos imáját ismételjük naponta többször, „Jézus, könyörülj rajtam, bűnösön!”, az meghallgatásra talál. Az Újszövetségben a pap, próféta és a bölcs egyesül a pap személyében. A hívást Isten adja ingyen és boldog az az ember, aki meghallja ezt. Fontos, hogy a pap szolgálata Isten dicsőségére és a lelkek üdvére váljon. Ezért imádkozni kell, hogy Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett a jelöltekben – hangzott el a szentmisén.

Forrás: RomKat

Életre szóló elköteleződés Jézusnak

Tehető-e hármas fogadalom magánfogadalomként?

Környezetemben egyre többször felmerül a kérdés, hogy aki a megszentelt élethivatást hivatalos közösségen kívül magánfogadalom letételével éli meg a világban, mert vagy erre kap meghívást, vagy a továbblépésig ebben az életállapotban él, van-e lehetőség illetve érdemes-e hármas fogadalom keretében ezt megtennie, vagy kizárólag a tisztasági fogadalom letételével élhet.

Egyházjogi vonatkozás

Egyházjogilag nincs akadály megemlítve az Egyházi Törvénykönyvben arra nézve, hogy a pap vagy püspök előtt magánúton letett fogadalom hármas fogadalom legyen. Főleg régebben letett magánfogadalmaknál, az új Egyházi Törvénykönyv hatályba lépése előtt, idősebb személyeknél látok a környezetemben erre példát, amikor egy pap elfogadja a fogadalmat tett személytől a hármas fogadalmat.

Szerzetesi élethivatás és magánfogadalom

A hármas fogadalom a szegénység, tisztaság és az engedelmesség evangéliumi tanácsára alapvetően a megszentelt élet intézményein belül a szerzetesi hivatás megélésével van lehetőség, és véleményem szerint ebben a vonatkozásban értelmezhető. Ennek két okát látom felfedezni.

1.    Szerzetesi élet és magánfogadalom kapcsolata

A magánfogadalomnál nincs hivatalos közösség, akikkel egy kolostorban, vagy háztartásban kötelezően élnie kell a fogadalmat letevőnek és nincs közösségi elöljáró, aki utasításaival segítené a közösségi életben. A magánfogadalmas a világban él és e két előző okból az ő szegénységi fogadalma, amely azt jelenti, hogy nincs magántulajdona, nem értelmezhető, mert egyrészt szüksége van a világi egyéni életéhez vagyonra a megélhetéséhez és az önfenntartáshoz, másrészt nincs kinek elszámolnia, mert nincs elöljárója. Ugyanúgy a hivatalos közösséghez tartozó elöljáró hiánya miatt az engedelmességi fogadalom nem tartható meg úgy, mint a szerzetesi életben.

2.    A fogadalomtételt fogadó személye

Egyes paptestvérek véleménye szerint a magánfogadalmat letevő tehet hármas fogadalmat, mert az első pontban nem értelmezhetőnek leírt szegénységi és engedelmességi fogadalom a fogadalmat elfogadó papnak a személyében válik értelmezhetővé. Eddigi tapasztalataim szerint ez nemcsak, hogy helytelen, de veszélyes helyzetet is teremthet. Amikor a fogadalmat elfogadó személye lesz minden döntési helyzetben a mérvadó és neki történik a vagyon tekintetében az elszámolás, főleg női fogadalmat tevőknél ez egyrészt időben nem megoldható beszélgetéseket vonna maga után, másrészt veszélyeztetheti a harmadik éspedig a tisztasági fogadalom egészséges megélését. Az elöljáró szerepe és a szerzetesi szegénység ahol minden közös használatban van és nincs magántulajdon csak a pap és a fogadalmat tevő viszonylatában nem megélhető véleményem szerint az eredeti értelemben véve.

3.    Az egészséges út

A leginkább élhető és véleményem szerint helyes út a csak tisztasági fogadalom letétele. Az evangéliumi tanácsok így is megélhetők, az Úrnak való engedelmesség, amely a szentgyónások és lelki vezetések és más lelki segítségek igénybe vétele által és segítségével egyre jobban körvonalazódhat, illetve a názáreti szegénység a magántulajdon megtartásával. Ennek jelentése, hogy egyszerűségre törekszünk az anyagiakat illetően, de sem elszámolással, sem lemondással az anyagi javakról nem beszélünk. Ebben az életállapotban ilyen engedelmesség és szegénység teljes természetességgel élhető meg eddigi gyakorlatom alapján.

Jelen gyakorlat és jövőbeli kilátások

A jelenlegi modern papság általános gyakorlata ma Magyarországon az, hogy magánfogadalomként csak tisztasági fogadalmat fogadnak el. Tőlünk nyugatabbra a hármas fogadalomról egyéni úton is találtam írást, de véleményem szerint a csak tisztasági fogadalom jelen írásomban részletezett okok miatt megfelelőbb.

Arról, hogy a magánfogadalom jogi szabályozása a következő Egyházi Törvénykönyvben hogy kerül szabályozásra, most még korai lenne véleményt alkotni, de egyrészt a gyakorlat, másrészt teológiai tartalma miatt nem tartom valószínűnek, hogy a szerzetesi élethez közelítene a magánút.

Minden kedves magánfogadalmon gondolkodó és a magánfogadalmát megélő testvéremnek sok kegyelmet kívánok, hogy egyre inkább Istennek tetsző életet élhessen abban a formában, ahogy ezt lelkiismerete szerint életében megvalósíthatónak érzi a jelen szabályozás és gyakorlat keretein belül.

Hegyen épült város

Szükséges-e a szüzesség a konszekrált szüzességhez?

Én utam imaest a pálosoknál

Krisztus szeretetével a gyengék mellett

Giuseppina Vannini római katolikus szerzetesnővér teljességgel „római” a szó kettős értelmében is, hiszen itt Rómában született 1859. július 7-én. Másnap a Spanyol lépcső közelében álló Sant’Andrea della Fratte templomban keresztelik meg Giuditta Adelaide Agata névre. Kislány korában hamar elveszti Angelo és Annunziata nevű szüleit, ezért hét éves korában a Szeretet Leányai kongregáció nővérei fogadják be a kicsi árvát. Elsőáldozása napján Isten hangja magával ragadja és már ekkor kész magát teljesen Őneki ajándékozni, de a kolostor kapui zárva maradnak előtte gyenge egészségi állapota miatt.  

Egy gondviselésszerű találkozás

Évekkel később egy gondviselésszerű találkozás Luigi Tezza kamilliánus szerzetes atyával – akit azóta már boldoggá avattak – döntő változást hozott Giuditta életében. Kétségek gyötörték ugyanis amiatt, hogy kérelmét a szerzetesi életre mindig elutasították. 32 évesen, 1892. december 17-én Tezza atya lelkigyakorlatán rábízza magát a Gondviselésre, aki azt ajánlja neki, hogy alapítson szerzetes intézetet a betegek szolgálatára. Két napig tartó mély imádság után Giuditta beleegyezik, ám rögtön jelzi, hogy ő valójában „nem képes semmire sem”, csak arra az egy dologra, hogy „az Úrnak odaszentelje egész életét”.

Szent Kamill lelki örökségében jár 

1892. február 2-án a betegápoló rendet alapító Szent Kamill kápolnává átalakított szobájában – ahol egykor meghalt a kamilliánusok atyja –, születik meg Szent Kamill Lányainak Kongregációja. Giuditta ekkor kapja meg a Giuseppina nevet és kezdi el betegápolói szerzetes életét. Három évvel később, 1895. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén örök fogadalmat tesz, majd hamarosan megválasztják az új intézmény legfőbb elöljárójává.

Tanúságtétel az egyszerű és konkrét szeretetről

Tizenöt éven át folytatja a gyengélkedők segítését és a rend vezetését, amíg 1911. február 23-án véget ér földi pályafutása. Szent II. János Pál pápa 83 évvel később, 1994 októberében avatja boldoggá, újabb 23 év elteltével pedig Ferenc pápa az oltár dicsőségére emeli. Giuseppina Vannini életszentsége ma is, éppen az általa alapított Intézet révén, tanúságot tesz arról az egyszerű és konkrét szeretetről, mely az Úr Jézusnak a szegények, betegek, szenvedők és elesettek iránti együttérzéséből táplálkozik, jól emlékezve szavaira: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).  

P. Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió

Afrikában mélyült el a papi hivatásom

Hogy mi köze van Tasnádnak Afrikához? Magának a városnak talán nem sok, a tasnádiak jelenlegi plébánosának viszont bőven van mesélnivalója afrikai lelkipásztori tapasztalatairól. Kruzslitz Imrével a missziós vasárnap apropóján beszélgettünk élő kereszténységről, tánckaros szentmisékről, na meg arról, hogy minden távolság és kulturális különbség ellenére – világegyházként – igenis közünk van egymáshoz!

Hogy kerül az ember egy budapesti irodából afrikai misszióba?

Főmérnökként dolgoztam Budapesten, amikor végül is megfogalmazódott bennem, hogy igazából a papságra vágyom, vagyis hogy a papságra hívott meg az Isten. És akkor egyben egy missziós meghívást is éreztem. Volt egy vicces része a történetnek. Az egyik kolléganő, akivel egy irodában dolgoztunk, újsághirdetéseket nézett, munkahelyet keresett, mivel az egész cégcsoport megszűnt, ahol dolgoztunk. Én már nem kerestem új munkát, mert tudtam, hogy szemináriumba fogok menni. Ez a kolléganőm egyszer csak felolvasott hangosan egy hirdetést, és hozzá is tette a magáét: ki az a „hülye”, aki ingyen elmegy dolgozni Afrikába? Erre én meg rögtön rávágtam: én vagyok az!

Hát így indult. (nevet) Kerestem a lehetőséget, először a verbitákkal szerettem volna kimenni, de velük csak egy vagy két évre lehetett volna menni, nekem pedig annyi időm nem volt, mert úgy terveztem, félévet maradok. Más szálon vettem fel a kapcsolatot Afrikában szolgáló missziós nővérekkel, végül mégsem tudtam rögtön kiutazni, mert kitört az országban a polgárháború.

Melyik ország volt ez?

Kenya. Letiltotta a minisztérium a kiutazást, meg kellett várni, amíg elcsitulnak a dolgok, és majd valamikor tavasszal, 2008-ban sikerült kijutni. Akkor már nem tudtam félévre maradni, csupán három hónapot, pontosabban nyolcvan napot töltöttem kint. Embu városában voltam a legtöbbet a nővéreknél, akik gyermekotthont, iskolát működtetnek. Részt vettem egy három héten át tartó amolyan lelkipásztori gyakorlaton, ami a jelentette, hogy hétfőtől-hétfőig különböző plébániákon laktam, és így láttam bele az ottani pasztorációba.

Elég „mély víznek” tűnik közvetlenül a szeminárium elkezdése előtt egy afrikai misszióban belekóstolni a lelkipásztorkodásba…

Gondviselés volt. Nekem ott mélyült el a papi hivatásom, ott éreztem igazán, hogy: igen, az Isten valóban elhívott engem. Ott egy nagyon élő kereszténységet tapasztaltam meg, és talán ez lenne az egyik leglényegesebb az életünkben.

Hogyan, miben nyilvánult meg ez az élő kereszténység?

A nincstelenség, a szegénység ellenére egy olyan életvidámságot tapasztaltam meg ezekben az emberekben, ami – úgy csapódott le bennem, hogy – az Istennel való kapcsolatunkból ered. Nekik a szentmise ünnep volt. A vasárnapi szentmise nem csak egy kipipálandó program volt a napból: az jelentette a hétnek és a napnak a csúcspontját, hogy együtt vagyunk, közösségben vagyunk, táncolunk és énekelünk az Istennek. Ezt megtapasztalni, hogy a jó Isten nem kipipálandó programként akarja a szentmisét, hanem igazi ünnepre hív, ez magával ragadta a többi fehér embert is. Fantasztikus volt megélni, nem lehetett immunis maradni.

Ott tényleg táncolnak is a szentmiséken?

Ó, hát még hogy! A püspöknek két tánckar, a papnak egy tánckar jár a bevonuláskor.

És nektek is be kellett, be lehetett ebbe kapcsolódni?

Persze, én is táncoltam. Amikor másodszorra, már papként voltam kint Namíbiában, 2016-ban, én is így vonultam be, táncolva a templomba. Fantasztikus élmény volt, tánckarral bevonulni a szentmisére!

Milyen volt ez a második kiutazásod, már papként: még többet tudtál adni mint az első alkalommal?

Az ember adni megy, de végül is rájön, hogy csak kapott! Ezek által az élmények által megtanulja értékelni az ünnepeket, hogy mit is jelent az, Isten minden vasárnap, minden szentmisével ünnepre hív. És ott az ember ajándékba kapja ezt az érzést, ezt a megtapasztalást. Sokszor adni mennek a misszionáriusok, de sokkal többet kapnak lelki értelemben.

Úgy tudom, tervezel egy harmadik utat is, és nem is akárhogy…

Az októberi rendkívüli missziós hónap hozta ezt a kezdeményezést. Mindig próbálok hallgatni a jó Istenre, hogy ha meghív valamire, akkor annak tegyek eleget. Most feljött bennem ez a meghívás, hogy közelebb hozni a hívekhez a missziót, mert évente nagyjából csak egyszer beszélünk róla, amikor missziós vasárnap elhangzik, hogy gyűjtés van… A szentatyának is ez volt az óhaja, hogy egy új tavasz kezdődjön el az egyházban ezzel a hónappal a misszió területén. És ezt szeretném valahogy közel hozni a hívekhez, hogy átérezzék, mit is jelent a misszió, kikhez is jutnak el ezek a gyűjtések. Azt találtam ki, hogy 15 hónapon keresztül gyűjtünk, minden hónap harmadik vasárnapján egy adott afrikai misszió számára, és az összegyűlt pénzösszeget – nyilván beváltva euróra vagy dollárra – elviszem és átadom személyesen, illetve a híveknek is felajánlottam a lehetőséget, és jelentkezett is valaki, hogy szeretne velem jönni.

Tehát elvisszük ezt a 15 hónapon át összegyűlt adományt, képeket készítenünk, és így kialakul egy közvetlen visszajelzés a híveknek arról, hogy az ő kis támogatásuk, milyen nagy dolog egy ottani misszió fenntartásában; hogy az Isten ügyében, mit is jelent a mi kicsi adományunk, milyen sok és nagy dolog. Ma, október harmadik vasárnapján kezdődik ez a gyűjtés, és 2021-ben fogunk majd kiutazni. És hogy miért ilyen hosszasan? Közben én is össze kell gyűjtsem saját magamnak az utazási költségeket, illetve nem lehet kimenni pár száz euróval, ide ezres nagyságrendű támogatás kell összejöjjön, hogy azt kivigye az ember. És az már komoly támogatást jelent ott, ahol egy-két eurós napibérrel dolgoznak az emberek.  Elgondolhatjuk, milyen nagyságrendű a segítség, ha kétezernyi eurót ki tudunk vinni, mekkora támogatás ez annak a missziós központnak!

A nagyváradi egyházmegyében a misszió területének megbízottja vagy, de mik a konkrét feladatok?

A plébánosi feladatokon kívül a püspök úr a tavalyi évben megbízott, hogy a Pápai Missziós Művek egyházmegyei felelőse legyek, és gyakorlatilag így csöppentem bele hivatalosan is a misszió ügyébe. Az a feladatunk, hogy megszervezzük országos szinten a Pápai Missziós Művek keretén belül az egyházmegyében ezeket a missziós foglalkozásokat. Ez most indul, tehát még kezdeti fázisban van, de ez az év és ez a rendkívüli missziós hónap, amit a szentatya elrendelt, jó lendületet ad. Fel kell hívnunk az emberek figyelmét arra, hogy egy nagy család, világegyház vagyunk, és felelősséggel tartozunk azért, hogy az egész világon terjedjen a hit. Ezt egy kicsit jobban felmutatni, a missziókra ráterelni itt is a figyelmet, mert 40 évig el volt vágva az egyház a misszióktól, tehát nem tudott senki misszióba küldeni. Viszont azóta sok lehetőség megnyílt, ezért is van ez a kezdeményezés, hogy minden egyházmegyében legyen jelen a Pápai Missziós Művek intézménye, és irányítsuk a figyelmet kicsit jobban mint eddig a misszióra.

Ha most arra kérlek, idézz fel egy emléket, helyzetet, ami még mindig elevenen él a szívedben Afrikáról, mi lenne az?

Nagyon sok ilyen pillanat van, de talán az élő szentmisék, ahogy felvillannak előttem azok az énekek, azok a táncok, ahogy tényleg ünnep volt ott lenni… Voltak nagyon mély megtapasztalások is, első kintlétemkor fordult az elő, hogy az egyik plébánián egyszerűen elfogyott az étel. És ebben megtapasztalni azt, hogy az ember több mint a szükségletei, tehát hogy ha nincs is étel, az Istennel való kapcsolat akkor is milyen mély tud lenni. Azóta szeretem a böjtöt (mosolyog), ott rá voltam kényszerülve, de egy nagyon mély megtapasztalás volt ez: valóban többek vagyunk, mint a szükségleteink, és az Istennel való kapcsolatunk nem attól függ, hogy most van mit enni vagy nincs mit enni. Ezek kellenek, szükségesek, de ennél sokkal több az életünk. Azóta teljesen más dimenziót kapott a böjt számomra. Ilyenek is előjönnek, meg az a rengeteg mosolygós, szeretetteljes gyermekarc.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, hogy kapcsolódik most benned össze az, amit az előbb is hangsúlyoztál, hogy Afrikában nagyon élő, ünnep a szentmise, és az, hogy jövőre Budapesten is hatalmas ünnepre készülünk? Mit vársz, hogy készülsz 2020-ra?

Személy szerint nagyon várom és szeretnék részese lenni legalább néhány napra az eucharisztikus kongresszusnak. Remélem, sikerül a hívekkel is megéreztetni valahogy annak az örömét, amit én többszörösen átéltem ott, Afrikában – és ezért is szeretek oda menni –, hogy a szentmisén való részvétel valóban ünnep, egy olyan ünnep, ahol egymással is és Istennel is közösségben vagyunk. Afrikában talán nagyon könnyű ezt megtapasztalni, de itthon is meglehet. És én remélem, hogy egyszer mindenki átéli, átérzi és megéli annak az igazságát, hogy az Isten valóban ünnepre hív minket az eucharisztiában.

Serbán Mária

Forrás: RomKat

Teréz anya mellett ült a repülőn, majd hazája első katolikus papja lett

Biztos sokunkkal előfordult már, hogy konkrét jelet kértünk az Úrtól hivatásunk kapcsán vagy döntéseink előtt és Ő valamilyen úton, egyértelmű választ adott kétségeinkre. Kinley Tshering bhutáni jezsuita pap is jelet kért, a választ pedig nem mástól, mint személyesen Teréz anyától kapta meg.

Bhutánban, a Kína és India által határolt, kicsiny, mindössze alig 800 ezer lakosú kis országban nem megszokott, hogy valaki katolikus. Ugyanis a népesség háromnegyede buddhista, a többiek zöme pedig hindu vallású. Mégis van pár jezsuita az országban, akik viszont nem térítéssel, hanem csupán oktatással foglalkoznak.

Kinley Tshering nem meglepő módon buddhista családban született, viszont mivel kevés jó iskola volt az 1960-as években az országban, így előbb egy bentlakásos katolikus iskolába, majd a jezsuita atyák által vezetett iskolába került, ahol 9. osztályban családja nemtetszése ellenére megkeresztelkedett. Később jezsuita főiskolákra járt és az üzleti világban kezdett dolgozni, azonban nem érezte ott jól magát. Valami hiányzott számára és komolyan elgondolkodott rajta, hogy pap legyen. Ebben a döntésében viszont sok kétsége volt, ezért rengeteget imádkozott az Úrhoz, hogy küldjön neki egyértelmű jelet, ha a papi hivatásra hívja.

Ezt a jelet eléggé egyértelműen kapta meg, amikor 1985-ben Kalkuttába repült.

Ugyanis rájött, hogy aki mellette ül és imádkozik, az nem más, mint Teréz anya.

Beszélgetésbe elegyedett vele és elmondta neki, hogy mennyire bizonytalan papi hivatásában. Teréz anya viszont bátorította, hogy mondjon igent az Úr hívására. Tshering végül még aznap eldöntötte, hogy belép a Jezsuita Rendbe. 1995-ben ő lett az első és máig az egyetlen katolikus pap, aki Bhutánban született.

Néha érdemes nekünk is szétnézni magunk körül, esetleg beszélgetni a mellettünk ülővel. Ki tudja, talán az ő segítségével kapunk választ életünk nagy kérdéseire…

Forrás: Aleteia

További cikk a témában: https://katolikus.ma/nemzete-elso-katolikus-papja-lett-miutan-jelet-kert-az-urtol/

Nyílt este a Központi Szemináriumban

Nyílt hétvége a Domonkos Nővéreknél

Csendes lelkigyakorlat a Segítő Nővérekkel

Miért dönt úgy egy fiatalember, hogy pap lesz?

Németh István atyával a közelmúltban a papi hivatás misztikumát fejtegettük.

Gyerekként mindannyian arról álmodozunk, milyen lesz majd felnőttnek lenni. Tűzoltók leszünk vagy katonák. Németh István Debrecenben, a kálvinista Rómában született 1993-ban, egy vallását gyakorló katolikus család legidősebb gyermekeként, így szinte – vallja – „belenevelődött” az egyházba. A család számára mindig is természetes volt, hogy a vasárnapi szentmisére közösen mennek, hogy aktív résztvevői az egyházközség életének. Óvodai és általános iskolai éveit Debrecenben, a Svetitsben töltötte, a gimnáziumot pedig a Fazekas Mihály matematika tagozatán. Mindkét intézmény ugyan­olyan meghatározó volt későbbi pályája szempontjából.

– A hit nem csupán valamilyen kulturális örökség, amit a családban és a neveltetésben kapunk, hanem egy kapcsolat Isten és az ember között, és ennek a kapcsolatnak is lehet, hogy szüksége van arra, hogy ne mindig csak vallásos környezetben fejlődjön – mondta a Naplónak.

Tudatos választás

De mégis, hogyan készülhet erre egy egyszeri ember? Az atya hiszi, hogy nem csak úgy céltalanul élünk egyik napról a másikra. Hogy valahol legbelül mindenkinek van egy álma, egy igazi vágya – boldog szeretne lenni, és ehhez a boldogsághoz talán legbelül sejtjük is az utat. Sokszor azonban előfordulhat, hogy nem követjük az álmainkat, és sok-sok más dolgot helyezünk ezek elé. Ő nem szeretett volna ezzel így lenni. Tudatosnak érezte azt a választást, hogy amikor valami miatt Isten hívta őt a papi szolgálatra, ő mert elindulni ezen az úton.

És mikor hívta először Isten? – Nehéz ezt konkrétan megmondani. Gyerekként is volt már ilyen jellegű vágy bennem. Szívesen ministráltam, szolgáltam a szentmisék alatt, majd később kántorkodtam is. Tizenhat évesen jutottam el egy kis franciaországi faluba, Taizébe, ahol szerzetesek élnek a világ minden tájáról, és fiataloknak szerveznek találkozókat. Ez is fontos volt a végső igen kimondásában – emlékszik vissza.

Joggal vetődhet fel bennünk, világi hivatást űzőkben a kérdés: mennyi lemondással jár egy ilyen döntés? – Mint minden életstílusnak, úgy a papinak is megvannak a sajátosságai.
Jelenleg nincs olyan az életemben, amit annyira hiányolnék, viszont rengeteg jó dologgal, örömmel találkozom nap mint nap. Nem egy lehetetlen élet a papi – kaptuk meg a választ.

Lépésről lépésre

A pappá válás folyamata azonban nem áll meg a döntésnél. Sok-sok munka és tanulás követi, ami két fórumon zajlik: egy külsőn és egy belsőn.

A külső az, amit mindenki lát, és szemmel tud követni. Ennek a része a szemináriumi életforma. Azok, akik ezt az utat választották, egy közösségben élnek, imádkoznak és tanulnak öt-hat éven át. Ide tartozik a filozófiai és teológiai képzés is, valamint a különböző praktikus jellegű kurzusok elvégzése: a beszédművelés, hangképzés, retorika, prédikációs gyakorlat, gyóntatási gyakorlat és még sok más egyéb elsajátítása.

A másik a belső folyamat, a színfalak mögött zajló. Ez az, amit senki sem lát, mégis rendkívül fontos, ugyanis itt megy végbe a papnövendék belső életének fejlődése. – Elengedhetetlen az, hogy a leendő pap ne növekedjen az emberségben, a kereszténységben, az Istennel való kapcsolatban, és ehhez mind-mind szükséges az önnevelés és önképzés. Egyedül ez azonban néha nehezen menne, ezért mindenkinek kötelező a lelki vezetés. Ami azt jelenti, hogy havonta találkozunk egy szupervizorral, lelki vezetővel, aki rálát belső életünk alakulására, és esetleg segít olyankor, amikor valamiben elakadunk – tette hozzá.

Az egyház szolgálatában

István atya tanulmányait Egerben kezdte. Két évig járt ide főiskolára, ezután került Rómába, a Pápai Német–Magyar Kollégiumba. Három évig tanult teológiát a Pápai Gergely Egyetemen, majd püspöke Nyíregyházára helyezte, ahol egy évig lelkipásztor volt, eközben pedig megszerezte hittanári diplomáját Magyarországon. Egyéves gyakorlat után újból Rómába vezette útja, és a Pápai Biblikus Intézet hallgatója lett. Jelenleg a licenciátusi képzésen vesz részt. A képzés négyéves, és a Bibliával, a biblikus nyelvekkel (héber, görög, arám) foglalkozik.

Lenyűgöző életútjának mindennapjai jelenleg így zajlanak. – Rómában tanulok továbbra is, tulajdonképpen egyetemi életet élek: reggel felkelek, elmegyek az elő­adásokra, délután tanulok, a könyvtárban vagyok, készülök az órákra, este pedig a kollégiumi közösségben töltődöm fel. Emellett pedig egy Róma melletti kis faluban segítek a helyi plébánosnak a lelkipásztorkodásban.

Németh Istvánt 2017. október 10-én Rómában, a Szent Ignác Bazilikában szentelte diakónussá Stefan Heße hamburgi érsek, majd 2018. június 23-án lett pap Debrecenben, a Szent Anna-székesegyházban, Palánki Ferenc püspök atya kézfeltétele és az egyház imája által.

Laszkács Denise

Forrás: Hajdú-Bihar megyei hírportál