Bemutatkozás
Czopf Éva Klára nővér vagyok, 1965. május 28-án Pécsett születtem. Heten vagyunk testvérek, akik közül ketten párnapos koraszülöttként, de már kis keresztényként meghaltak. Orvos szüleim elsősorban saját példájukkal vezettek el bennünket a vallás gyakorlására, így testvéreimmel nekünk is természetes volt a napi igeolvasás és közös imádság a családban, a vasárnapi közös szentmise, a hittanra, majd a kisközösségbe járás. Sok segítséget kaptam, hogy megnyíljak a Szentléleknek, és 17 éves koromra megérlelődhessen bennem a döntés:Jézusra bízom az életem. Néhány hónappal később mélyen megtapasztaltam a Lélek jelenlétét a mindennapokban, meghívott a hálára mint életformára, és Ő lett minden további elköteleződésem hajtóereje. Hegedű és szolfézs szakos tanár lettem Pécsett. Többféle lelkiséget megismerhettem országhatáron innen és túl. 21 éves koromtól két éven át az Újkatekumen közösség tagja lettem szüleimmel együtt. Két évvel később, 1988-ban jelöltként kezdtem meg a szerzetesi életet új magyar alapítású közösségünkben, Szent Ferenc Kisnővéreinél (TORG). Szent Ferenc életében Isten dicséretének lendülete, az ebből fakadó szabadság, a hálás „világnézet”, a teremtményekkel való testvéri kapcsolat és a radikális egyházszeretet mélyen megragadott. Beöltözésemkor kaptam a Klára nevet. Közösségi karizmánk a szemlélődésből és a testvériség megéléséből fakadó evangelizáció. Szerzetesi életem helyszínei: Budapest, Szomolya, Bükkszentkereszt, Arló és Miskolc. Közösségünk jóvoltából teológiát, lelkigondozást és mentálhigiénét tanulhattam. A zenei/kántori szolgálat mellett lelkigondozással, lelkivezetéssel és lelkigyakorlat kíséréssel foglalkozom.
Tanúságtétel
Hiszem, hogy az Úr legkedvesebb ajándéka ma is a saját Lelke, és vágyik arra, hogy Ő legyen életünk, bőségben. A Szentlélek bátorít, hogy Jézusban maradva nem kell aggódni a termésért. Eddig még mindig „helyre kerültem”, mikor ebben a hitben rábíztam magam.
Nagy örömöm, hogy minden élethelyzetben élhetek az Úrtól kapott méltóságommal, gyakorolhatom szabadságomat, azaz mindig van istengyermeki hatalmam és felelősségem szeretni. Egyre inkább Jézus az életem Alanya, Főszereplője. Szent Pállal bátran megvallom én is: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. Hiszem, hogy ez mindig is így volt, csak abba az illúzióba tévedek újra meg újra, hogy „én csinálom!” Jó félévszázados fennállásom bizonyítja, hogy a felismerés begyakorlása, elmélyítése nem egyszer s mindenkorra kipipálható, hanem sok kisebb-nagyobb megtérést kívánó folyamat. Felfedeztem, hogy még a hálaadó alaphivatásomat sem elsősorban én gyakorlom igazán, hanem bennem az Úr. Szép látnom, ahogyan Isten lefegyverzi bennem az erőszakot, hogy a vágyott erőt, saját erejét adja helyébe, amely épp a gyengeségeimben, gyengeségeinkben nyilvánul meg. Megvallom, hogy semmi nem jár nekem, még lélegzet sem, ám az Úr jóságából, ajándékképpen MINDEN az enyém. Igyekszem erre egyre szabadabban megnyílni.
Pár élményem az emberek közötti szerzetesi megjelenésünkkel kapcsolatban:
1989 kora őszén sajátos kettős tapasztalatot szereztem szülővárosomban, Pécsett, ahol először mentem végig a város jól ismert utcáin szerzetesi ruhában (habitusban): tagadhatatlanul feltűnőbb lettem, (ráadásul épp autóvezetést tanultam, s ügyelnem kellett, nehogy megakasszam a forgalmat...), mégis egyszersmind rejtettebbé is váltam, hiszen immár Istent, az Egyházat és szorosabb értelemben a közösségünket képviseltem, és kevésbé a Czopf Évit. Röviddel ezután Budapesten fülkében telefonáltam, s egy hölgy résnyire nyitva a fülke ajtaját, kezembe adott egy szál fehér rózsát, majd szó nélkül továbbment… (Pár hónappal előtte épp ilyen virággal búcsúztam el zenetanár kollégáimtól a zeneiskolában...)
Barna szerzetesi ruhánk és kék fátylunk utalás az anyaföldre (humusz/humilitas=alázat), a keresztre és Szűz Máriára. Kedves összefüggés számomra az is, hogy a barna-kék a föld és ég összekapcsolódása életünkben. Szomolyán – persze csak titokban – „kéksisakos békefenntartóknak” is mondtak minket, akik épp a Béke tér 6 (= hat) szám alatt laktunk.
Emlékszem, amikor Arlóba érkezésünk napjaiban az utcán velünk szembejövő cigány fiatalok köszönés helyett kedvesen kérdezték: hogyan kell köszönni? Mondtuk, ahogy szívből jön… Így adódott egyszer, hogy „Csókolom”-ot köszönt egy lány, én meg vele egyszerre, az általános „Dicsértessék ...-re számítva: Mindörökké, ámen! Kedves ferences köszönésünk lett a ,,Békesség…”, amit sokan átvettek környezetünkben.
Amikor Bükkszentkeresztről Miskolcra költöztem, meglepett, hogy nem csupán a falvakban, hanem a nagyváros utcáin is mertünk egymásnak köszönni. Többen rám mosolyogtak, ismeretlenek köszöntek. Egyszer „bolond ballagás” napján az utcán jelmezes fiatalok ruhánkra mutatva kérdezték: „ez igazi?”
Sokan örülnek, mert az Úr, az Egyház jelenlétét tapasztalják meg már magában a szerzetesi megjelenésben is, de akadnak, akikből agressziót vált ki a látvány, hiszen öltözékünk valóban jel: hol gondolat-, hol felkiáltó-, hol kérdőjel, természetesen az isten- és egyházképpel összefüggésben.
A ,,nem vagyok én apáca” nekünk címzett éneklésével is többször találkoztam. Volt, hogy beszélgetésbe elegyedtünk e figyelemfelhívás nyomán. Ha kitűnt, hogy nem provokációnak vettük, sőt mosolyogva köszöntünk, akkor többnyire bizalommal válaszoltak a megsejtett bizalomra. Az pedig, hogy visszatérően megütközést kelt a nővérruha látványa, számunkra érthető.
Vannak apostolkodó szerzetesek, akik rejtettebben élnek, a hivatás „kovász- és só-szerepét” kiemelve, abban a meggyőződésben, hogy odaadott életük felemeli az emberiséget Istenhez, a Tőle belénk oltott méltóságteljes, istengyermeki életre. És vannak, akik a hivatásnak az előbbi mellett a ,,tartóra helyezett mécses” vagy „a hegyre épült város” vonásait is nyilvánvalóbban, kifejezettebben hordozzák.
Szerzetesi karizmánk, „kivonulásunk” nem kritika az emberek általános hivatásával, a házassággal szemben, hanem annak komoly megtámogatása, amennyiben valljuk, hogy mindkét élethivatás egyenrangú, és egyik sem élhető Isten ereje, áldása nélkül.
Tapasztalom, hogy sokan – kívülállók is – jól értik, értékelik hivatásunkat. Nem katolikusok is hívnak gyerek- vagy felnőtt közösségekbe beszélgetni hitről, szerzetesi életről, amit nagy tisztelettel fogadnak. Különösen a személyes hangú tanúságtételre a korunkat érő rengeteg inger mellett is őszintén vevők az emberek.
Forrás: Ferences Kisnővérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése