1982. július 4-én, Sarlós Boldogasszony utáni szombatnapon délelőtt, zuhogó napfényben vagy tízezer zarándok vette körül Mátraverebély-Szentkúton még a régi szabadtéri oltárt. Népviseletbe öltözött csoportok, köztük felvidéki asszonyok pártás főkötővel, egyre csak nézték azt a fiatal kispapot, aki egyenest Rómából jött a szentelésére. Vékonyan, sápadtan, megilletődötten állt szentelő püspöke előtt, határozott igent mondott a kérdésekre, majd az Isten népe imádságára leborult és várta a Mindenszentek litániáját.
 |
| Vértesaljai László az édesanyjával a falakon kívüli Szent Pál bazilika kerengőjében |
A tágas lépcsőn jelölték ki számára a helyet, melyen úgy feküdt sicut cadaverem, mint egy holttest. Így tanulta, ezzel azonosult: a régi ember elmúlik és új támad belőle a teremtő Szóra. Készült erre az imádságra, a szentek föléje imádkozott seregére, a lovagkirály Szent Lászlóéra, Szent Erzsébetére, akinek nevét viselné, ha Édesanyja helyette éppen lányt szült volna. Hogy mi vibrált akkor a lelkében, azt persze nem láthatták még pártás főkötővel sem…
Annak előtte Rómában új cipőt vásárolt, igazi, fekete, bőrtalpú olasz cipőt. Ebből lett a baj. Az az igazi bőr, első használatra, simán csúszott. Lefelé. A kispap, sicut cadaverem, kapaszkodott, duplán is segítségül hívta a szentek seregét, csak hogy le ne csússzon a lépcsőre terített szőnyegen, amin persze a suvickos bőrtalp nem fogott. Feje alá tett két keze immár körmeivel kapaszkodott a szőnyegbe, és minden erejét összeszedte, hogy le ne csússzon. Homlokán verejték gyöngyözött, és kapaszkodott, egyre csak kapaszkodott. Családja, Édesanyja és Testvérei ott ültek az első padban jobbra, és szorítottak neki. Drága János öccse mesélte neki később, hogy „úgy fölálltam volna, hogy a sarkammal megtámasszalak!”.
Valóban, a szorongató félelem valóságossá tette a szentelés nagypénteki misztériumát. Teljesen átizzadt, de nem adta fel, igazában nem is tudta, hogy pár centit vagy fél métert süllyedt, mert egyszer csak fel kellett állnia, szemben az oltárral, szemben a püspökével, aki előtt letérdelt, hogy fogadja a kézföltételét. Ebbe csomagolja az Isten a kegyelmét. Becsukta a szemét, közben lassan megszáradt rajta a ruhája, és zárt szemhéjjal várta a pillanatot. Püspöke két keze neki messze többet jelentett, mint a csendes imádság közben föléje tartott két tenyér. Kedves 91. zsoltárára gondolt: „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége”. Ez a betakarás az Isten ölelése, ez a betakarás a Lélek, a jézusi Ruach két szárnya, amiből ő maga is lett, midőn Anyját bugyolálta be a názáreti Házban. Közben az is bevillant neki, hogy bő egy évvel korában a római szemináriumi kápolnában, diakónusszentelésekor, ugyancsak két kéz sátrazta be és hogy annak a bécsi szentelő segédpüspöknek akkor milyen meleg keze volt, és milyen gyengéden finom a szorítása.
Ennek már 37 éve. Azóta is kapaszkodik, ha kell, foggal-körömmel, mert az út magától nem megy. Időnként nagyon erősen kell kapaszkodni. Angyalszárnyba, kimondott Szavába, páncélkemény hűségébe. Annak az emlékezetes nagypénteki lépcsős kapaszkodásnak a húsvétvasárnapi megfelelője ugyancsak két kéz, annak a frissen fölszentelt papnak a két keze a kehely és a paténa-tányérka fölött, minden hétköznap és vasárnap. Ahogy az Úr beárnyékolta őt, folytatja két keze a szolgálatát az oltárnál, hogy a Magasságbeli árnyéka, jelenléte, végül is Szeretete töltse el a kenyeret és a bort. Olyan erejű szentség ez, mely nem szűnt meg 37 év alatt. És Húsvét ez, fehér abrosz fölött világló, fölmutatott Szentség. Az a két kéz: szentségtartó. Erre emlékszem most, 37 éves papként.
Az emlékezet erős, mert valamiképp újjáteremti a hajdanvoltat. Ez az emlékezet nem annyira memória kérdése, mely fénykép pontosságával rögzít, hanem a szív beszéde, ahogyan most az a történés bennem él. Ugyanaz az egy, megismételhetetlen és kitörölhetetlen szólal meg, a lényeget megőrizve, előszólítva belőle azt, ami a jelenben a legelevenebb.
Hogy is kerültem Mátraverebély-Szentkútra én, a tőről-metszett dunántúli? Püspököm, Lékai László esztergomi bíboros kért meg rá. Film is készült róla, a Bíboros úrról és arról a szentkúti szentelésről is. Ha megnézném, látnám, hogy kicsit csúszik lefelé. A filmkockák azonban nem mutatják verejtékes arcát, azt pedig pláne nem, hogy mi történt a szívében: Nagypéntek, Húsvét, Színeváltozás…
Áldom az Urat, a lépcsőt, a szőnyeget, az akkori szentkúti plébánost, Mester János atyát, aki fiaként fogadott. Áldom a Családomat, Édesanyámat és az „előrement” Édesapámat, a Testvéreimet, a Bíboros úr két kezét, a pártás főkötőjű felvidéki és mezőkövesdi asszonyokat, és a szentelés utáni hatalmas vihart, mely a fedezékben, Oltalom alatt egymás mellé terelt mindenkit. Mindenkit áldok, aki nekem útegyengetőm!
Forrás: Új Ember - Szentkút melléklete / Jezsuiták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése