Sóczó Ferenc szerzetestanár idén
tavasszal ünnepelte 80. születésnapját a budapesti piarista rendház tagjaként.
A kortalan, precizitásáról és szigoráról híres, emellett szellemes
bölcsészdoktorként is ismert tanár urat kiemelkedő tevékenysége elismeréseként
Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesítette Prof.
Dr. Kásler Miklós miniszter úr augusztus 20. alkalmából a Pesti Vígadóban, Áder
János, Magyarország Köztársasági Elnökének megbízásából. Szathmáry Melinda
interjúja.
A Békés-megyei Gyomán látta meg a napvilágot
1938. április 12-én egy vallását nem rendszeresen gyakorló endrődi katolikus
család második gyermekeként. Úgy tudom, nagyszülei gazdálkodásból éltek, míg
édesapja ácsmesterként, édesanyja háztartásbeliként dolgozott, aki fokozatosan
fordult egyre inkább Krisztus és az Egyház felé. Hogyan került
kapcsolatba Ön Krisztussal, s mikor határozta el, hogy a papi életformát
választja?
Négyéves, sápadt, vézna kisfiú voltam, amikor már
fokozott érdeklődést mutattam a papi hivatás iránt; kifejezetten tetszett az
akkori káplánunk öltözete, cingulusa…(Huncutul mosolyog.) Tanulmányaimat az
endrődi katolikus iskolában kezdtem meg 1944 szeptemberében. Ezen időszakból
élénken élnek bennem a háború szülte helyzetek, történések, nagyszüleim,
szüleim helytállása. Az oroszok október 6-án érkeztek a településre, ahonnan
közel minden létező és mozdítható tárgyat, állatot elvittek addigi
tulajdonosaiktól. Mikor a nagyszüleim utolsó megmaradt lovát is elhajtották, a
nagymamám – vékony csontú, de szívós asszonyka – képes volt másfél kilométert
futni a lovat vezető orosz katona után, aki e tántoríthatatlan kitartást látván
visszaadta neki a jószágot…Ha meghatározó egyházi személyt kell gyermek-és
fiatalkoromból megnevezni, akkor Libor István plébánost – 13 éves koromtól volt
lelki vezetőm Endrődön – és Vízvári László piarista tanárt említeném, aki 27
évesen Debrecenből érkezett Endrődre káplánnak. Vízvári tanár úrcsodálatos
ministránsközösséget hozott létre szűk 3 éves endrődi működése alatt, nagyszerű
hittanórákat tartott, s bevezetett minket a bábozás rejtelmeibe is. A
karhatalom viszont nem jó szemmel nézte a fiatal piarista „kreatív
szemléletét”, ezért hamarosan elhelyezték, majd Sík Sándor tartományfőnök
visszahívta Budapestre tanítani 1951-ben.
Visszatérve tanulmányaim és pályaválasztásom
kérdéskörére, 1952-ben a szeghalmi Péter András Református Kollégiumba és
Gimnáziumba (akkoriban állami Bolyai Farkas Gimnázium) jelentkeztem, ahová a
rendszer által delegált, kántortanítói múlttal bíró, endrődi igazgatóm az
alábbi ajánlást írta: „Eléggé klerikális befolyásoltságú, de kellő neveléssel
talán ez eltávolítható…” A szeghalmi gimnáziumban sem támogatták misére
járásomat: titokban, a kollégium mellékhelyiségének ablakán kimászva közlekedtem,
nadrágom nem egyszer fennakadt a szöges kerítésen, így ruhám állapota is
árulkodott tiltott tevékenységemről…
Mindig is szorgalmas és jó tanuló voltam, egész
kiskorom óta olvastam romantikus műveket. Szó volt arról, hogy negyedik
osztályban átkerülhetek a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahol „romantikus
képzeteim” szerint a diákok csakis angyalok lehetnek…Sajnos Hamvas püspök úr
nem támogatta szándékaimat az utolsó évben, hisz egy összeszokott
osztályközösség jeles tanulója voltam, akit nem szívesen mozdított volna ki
addigi közegéből. Elkeseredettségemben lelki vezetőmhöz, Dr. Nádor Ferenc
debreceni piarista tanárhoz fordultam, aki arra bíztatott, legyek piarista
szerzetes, így nem szükséges „elszakadnom” az általuk közvetített lelkiségtől,
s lemondanom a tudományos munka és a tanítás lehetőségéről. 1955 karácsonyán
született felvételi kérelmemhez ő írt ajánlást Sík Sándorhoz címezve, amire
viszonylag soká, 1956. június 13-án, érettségim letételének napján érkezett meg
a befogadó válasz Léh István magiszter úr tollából. Innen már egyenes út
vezetett piaristává válásomhoz: a rendi ruhát 1956. augusztus 27-én öltöttem
magamra Budapesten, 1961 szeptemberében tettem örökfogadalmat, és 1964. május
3-án szenteltek pappá. Teológus hallgatóként évfolyamtársam volt Urbanek Rudolf
tanár úr, felettünk pedig többek közt Jelenits István, Pázmándy György és
Takáts Ervin tanár urak jártak.
Életrajzában olvassuk: magyar-német szakon
végezte tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen,ahol 1968-ban
bölcsészdoktorátust is szerzett. Reverendában járt egyetemre, amely viselet
időnként céltáblaként szolgált…
Eredetileg magyar-történelem szakos tanárnak
készültem, de Goethe megismerését követően kifejezetten eredeti nyelven
szerettem volna olvasni műveit, ezért végül a német szakot választottam.
Párhuzamosan tanultam magyar nyelvet és irodalmat, a germanisztikát és a
teológiát, kalazantínerként pedig egyre jobban érdekeltek a filozófiai témájú
könyvek is. Szakdolgozatomat és disszertációmat Johann W. Goethe és Thomas Mann
pályájának és műveinek összefüggéseiről írtam, német nyelven. A reverendámért
valóban piszkáltak alkalomadtán: az egyik tanárom például, amikor Gagarin
űrutazása sikeresen lezajlott, így szólt hozzám enyhe gúnnyal a hangjában:
„Sóczó, képzelje, Gagarint fellőtték, de nem találta ott a Jóistent…”
Beszéljünk most kicsit tanári pályafutásáról, amelyet a kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdett meg, s ahol kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedett.
Életemben ez egy viszonylag nehezebb időszak
volt, mert az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatosan „figyelemmel kísért”, s
többször ki is hallgattak. Manipulatív módon faggattak, paptársaimról akartak
megtudni különféle információkat. Természetesen semmilyen használható adattal
nem szolgáltam, ráadásul német nyelvű cikkeim sem arattak osztatlan sikert
köreikben, ezért egy bizonyos idő elteltével „bebizonyították”, hogy nem vagyok
alkalmas piarista tanárnak Kecskeméten. 1968-at írtunk ekkor, s bennem
érlelődött az a gondolat, hogy az Adriát átúszva Jugoszláviába, majd Ausztriába
megyek, mint sokan tették abban az időben…Ekkor Albert István rendfőnök úr
megmentett: Budapestre helyezett, ahol eleinte a novíciusok promagisztere,
valamint tartományi könyvtáros és levéltáros lettem. 1970-tól ismét taníthattam
a budapesti gimnáziumban, majd 1976-tól a Kalazantinum főiskolán is filozófiát,
2001-ig bezárólag, ekkor már a Kalazantinum beolvadásával létrejött Sapientia
Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanáraként. Az érintett állami szervek még a
’70-es évek első felében is kérdezgettek a rendtársaimról, arról, hogy például
szeretnénk-e visszamenni a régi, tágas rendházba, hogy miért nem járunk
békegyűlésekre, s mit gondolok a marxizmus és az Egyház kapcsolatáról…
A budapesti gimnáziumban 2002-ig, nyugalomba
vonulásáig tanított. Tanári munkája mellett 1979-ben négy évre rendtartományi
asszisztensnek választották, 1996 és 2000 között pedig a rendi központi
gyűjtemények felügyelője is volt. Ismeretes, hogy tanárként a pontosság,
következetesség és szigor jellemezte, mai napig több tanítványa felnőttként is
szívesen jár Önhöz, hogy kötetlenebb, baráti formában, kisebb csoportokban
folytassák az egykori tanórákat. Pedig egykoron sok diák „rettegett” a
Sóczó-féle irodalom-és németóráktól. Mik voltak fő oktatási irányelvei/módszerei
pedagógusként?
Mit is emeljek ki… Fontos megemlítenem, hogy az
összes érintett művet mindig elolvastam A-Z-ig magyarból és németből is,
amelyeket a tananyag tartalmazott, ritkán használtam irodalmi összegzéseket.
Ugyanezt elvártam a diákjaimtól is: a művek elolvastatását követően ellenőrző
kérdéseket tettem fel, rendszeresen olvasónaplót írattam velük. Emlékszem –
talán ez is egy egyedibb tanári megközelítésnek számít–, hogy egy műben
szereplő „horgász szcenáriót” a színesebb feldolgozás érdekében mind a hal, a
horgász, a tó, a csali szempontjából is bemutattuk, természetesen mindezt
németül. Diákjaimmal gyakran humoros jeleneteket is írattam előre meghatározott
témakörök mentén, melyekben gyakran engem is kifiguráztak, de egyáltalán nem
bántó módon. Több diákom mostanáig visszatérő vendég nálam: például az 1981-ben
érettségizett osztályom 30 éves jubileumi találkozója alkalmával határozta el,
hogy átköltöztetnek a Mikszáth térről a Váci utcai „régi-új” rendházba. Az ő
nevükhöz fűződik a „VINO DALOM” elnevezésű, zártkörű, a nemesebb borok
fogyasztása nyomán szerzett élményekkel gazdagított irodalmi programsorozat
elindítása, amelyen latin himnuszokkal, műfordításokkal, elhallgatott
szerzőkkel és ismert szerzők kevésbé ismert verseivel is foglalkozunk. (Pl.:
Petőfi Sándor, Sík Sándor, Kosztolányi Dezső műfordításai, haikuk…) Ez az
összejövetel átlagosan havi egyszer valósul meg 4-5 órás időtartamban, 10-15 fő
részvételével. Az irodalmi és borászati vonatkozásokon túl kirándulások,
zarándoklatok, lelkigyakorlatok is szerveződnek a csapat jóvoltából. A VINO
DALOMtalálkozóin kívül egy másik tanítvány-csapattal is rendszeresen
találkozom, amelynek egyik lelkes tagja, Várgedő Tamás a „Filozófiai Akadémia”
nevet adta. Itt többek közt a preszókratikus, a szókratészi és platóni
filozófia területén barangolunk az egybegyűltekkel. Régóta érdekel a
pszichológia tudománya, a keleti filozófia és vallás is: a hinduizmus, a zen, a
jóga, a meditáció…hihetetlen szellemi tisztaságot, koncentrációs képességet
tudnak adni. Diákjaimhoz természetesen lelkipásztorként is kötődtem:
lelkigyakorlatokat, személyes lelki vezetést tartottam nekik, eskettem,
betegeket látogattam…A sport is egy fontos összekötő kapocs volt köztünk:
huszonegy éven át vitorláztam velük, a Szamoson, a Rábán eveztünk… emlékezetes
kerékpár- és sítúrák hosszú soráról is be tudnék számolni.
Bár egy emberöltő alatt is bejárhatatlan az irodalmi művek gazdag tárháza, kik azok a szerzők, akik igazán meghatározóak az Ön életében?
Természetesen Goethe... (mosolyog)… Arany János,
aki a lélek, az emberség, a hatalmas műveltség és szókincs együttes hordozója
és Jókai Mór, számtalan csodálatos regényével…
Nyolcvanadik életévét betöltve mit lát hivatásában a legfontosabbnak?
A piarista rend tevékenységének alappillére a lelkiség
és a tudomány összekapcsolása: a nevelés és oktatás által közel vinni az emberi
lelket és a személyiséget Istenhez. Azt hiszem, teljesen rám szabták ezt a
hivatást. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mindent maradéktalanul
jól csináltam… A 12. században élt Szentviktori Hugó (Hugo de Sancto Victore)
írta: „Omnia disce; postea videbis nihil esse superfluum”, vagyis: „Mindent
tanulj meg, meg fogod látni később, hogy semmi nem volt felesleges…” Ez lehetne
talán életem jelmondata. Fontos, hogy az ember azt csinálja, ami lényével belső
összhangot teremt. Ha a Jóisten engedné, ezt még csinálnám, újabb 80 évig…
Forrás: Piaristák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése