Így lettem pap

Beszélgetés Csernáth Zoltán atyával, a Mátyás-templom új káplánjával

Mindenekelőtt – sokak helyzetének megkönnyítése érdekében – a sajtó nyilvánossága előtt is megkérdezném, hogyan szólíthatunk téged, mely megszólítás elterjedésének örülnél a leginkább?

— Igazából kétféle verziót említenék, az egyik a „Zoli atya”, mert a „Zoltán” nekem túl hivatalos. A másik pedig a szemináriumban és a diakónusi gyakorlatom során is elterjedt „Cserkózás”, ami a Csernáthból adódott, és nagyon sokan így ismernek engem, úgyhogy itt is örömmel veszem majd, ha valaki „Cserkó”-nak szólít.

Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy igazából semmit sem tudunk rólad, kezdjük talán a családoddal, kérlek, mutasd be nekünk pár mondattal.

— A Duna túlpartjáról, Pestről származom, világéletemben zuglói voltam, a Füredi úti nagy lakótelepen éltünk. Szüleim ma már nyugdíjasok. Korábban édesanyám műszaki rajzolóként dolgozott, bár őt a betegsége miatt igen hamar leszázalékolták, tehát régebb óta nem volt már munkában. Édesapám eredeti szakmája villanyszerelő volt, aztán tervező technikus lett, erősáramú tervezésekkel foglalkozott. Hárman vagyunk testvérek, egy öcsém és egy húgom van.
[Cserkó_szentkép] Ø Negyvenegy évesen, mégis újmisés papként kerültél közénk, adódik tehát a kérdés, mivel foglalkoztál azelőtt, hogy a papság útjára léptél.
— 1984-ben érettségiztem, és ezt követően több munkahelyem is volt. Első munkahelyemen az eredeti, tanult szakmámban dolgoztam elektroműszerészként egy „halálraítélt” szocialista gyárban. A gyár tönkre is ment, és én átnyergeltem a Postához, a távközlésre. Nagyon érdekes váltás volt, mert úgy kerültem a telefonos szakmába, hogy még azt sem tudtam, hogyan kell tárcsázni egy vidéki számot, mivel soha sem volt még telefonunk. Ott kitanultam ezt a mesterséget, és ott dolgoztam hat évig. Ezt a munkámat szerettem a legjobban: jártam az országot, telefonközpontokat építettünk szállodákban, irodaházakban, minisztériumokban, egész Nyugat-Magyarországot bejártuk. Ezután átkerültem a mobiltelefonok területére, és hét évet dolgoztam egy mobiltelefonos cégnél, marketingesként. Innen mentem aztán a szemináriumba. Összefoglalva megállapítható tehát, hogy mindvégig műszaki területen dolgoztam.

Mindezen évek alatt miként formálódott benned a papi hivatás, egyáltalán mikortól van jelen a papság gondolata az életedben? A munkahelyek időszakában biztosan nagyon érdekesen alakultak benned a dolgok.

— Valóban nagyon érdekes volt ez, azért is, mert egy hivatás két vonalon alakul. Az első vonal, ahogy a jó Isten képzeli, a második pedig, amit mi képzelünk el a saját életünkkel, és jó esetben ez a két vonal valamikor összetalálkozik. Az a döbbenetes, hogy az előbb említett munkahelyeimen a jó Isten már tulajdonképpen elkezdett felkészíteni a papságra. A papságban ugyanis nagyon fontos, az egyik legfontosabb az emberekkel való kommunikáció, márpedig én az utolsó hét évben végig emberekkel foglalkoztam.
Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy a ’90-es évek elején édesanyám súlyos betegként kórházban volt, ami mindannyiunkat nagyon megviselt. Ez időben a családban mindig én értem haza leghamarabb a munkából, és nagy egyedüllétemben rákaptam arra, hogy hangosan olvassam a Szentírást. Volt, hogy órákon keresztül olvastam így. Ezek az olvasások nagyon megérintettek, és ekkor gondoltam rá először, hogy mi lenne, ha pap lennék. Gyerekkori konkrét előzményei tehát nem voltak, teljesen a felnőttkor történése volt ez bennem. Az említett olvasások pedig azért érintettek és döbbentettek meg engem annyira, mert a Szentírás elkezdett élni. Tehát amikor belekerültem egy adott szituációba a munkám során, az utcán vagy bárhol, akkor eszembe jutott az odaillő idézet, és segített abban, hogy akkor és ott nekem mit kell tennem. Magam sem gondoltam előtte, hogy a Szentíráson keresztül ennyire élő módon tudok összetalálkozni Jézussal.
Ám aztán édesanyám, Istennek hála, felépült, és én mint a tékozló fiú, akit éppen már nem szorongatnak, ismét leginkább csak a munkámmal és a saját életemmel foglalkoztam. Ez egészen így ment ’98-ig. 1998-ban jött a hatalmas fordulat, amikor többszöri unszolásra – mert én egyáltalán nem akartam – elkezdtem egy Szentlélek-szemináriumos lelkigyakorlatot. Itt már konkrét jelei jöttek a hivatásnak, de nem akartam tudni róluk, mert azt gondoltam, elképzelhetetlen, hogy én pap legyek. Aztán „a rendszer akkor fagyott le bennem”, amikor elolvastam a Szentlélek-szemináriumot záró missziós-misén kapott igémet. Ezt egyébként sokáig el sem olvastam, mert azt hittem, mindenki ugyanazt az általános szöveget kapta. Végül azonban szóltak, hogy ez nem így van, és akkor láttam a saját üzenetemet, Izajás próféta könyvének egyik csodálatos részét, ami Jézus szájából is elhangzik: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Tudtam rögtön, miről van szó. Ami nagy segítség volt, hogy a Szentlélek-szeminárium alatt lett egy lelki vezetőm, és ő segített a jelek összeszedegetésében, mert még akkor sem akartam és tudtam a papság mellett dönteni, annak ellenére, hogy éreztem magamban, nagyon hív az Úr. A „kegyelemdöfést” végül 2001 Pünkösdjén kaptam meg.

Akkor tehát jött egy másik szeminárium…

— Igen, bár (én) még a többnapos felvételi első napján is dolgoztam, és azon gondolkodtam, bárcsak elkésnék, és hazazavarnának. De hát nem késtem el…

Milyen élményt jelentettek számodra a szemináriumi évek?

— A legalapvetőbb élményem a jó Istenre irányult, arra, hogy Isten hűséges. Megtapasztaltam a szemináriumban azt, hogy amit Ő megígér, azt tényleg meg is tartja, még akkor is, ha úgy látszik, hogy nem. Példaként említem, hogy harmincöt éves emberként féltem attól, hogy csupa fiatalabb fiú között vajon milyen lesz a helyzetem. Erre a jó Isten úgy rendezte, hogy ötünk közül – akik együtt kezdtük a szemináriumot – az egyik kispap-társam pontosan annyi idős volt, mint én. Ő egyébként hentesként dolgozott tizenhét évet.
Másik szép élményem a szemináriummal kapcsolatban, hogy noha nagyon ritka az olyan évfolyam, akik úgy fejezik be együtt, mint ahogy elkezdték, mi mindnyájan egy időben lettünk pappá szentelve – négyen Esztergomban, egy társam pedig Székesfehérvárott. Sőt „menet közben” még csatlakozott hozzánk valaki, vagyis nemhogy kevesebben, többen fejeztük be a szemináriumot.
Mindenképpen úgy érzem, hogy nagyon nagy kincs az a hat év a szemináriumban. Nem mondom, hogy könnyű. Nehéz. De erre meg azt mondom, hogy bárki, bármit komolyan tesz, akkor küzdeni kell. A jó Isten nagyon sokszor átsegített olyan dolgokon, amikor már azt hittem, hogy na jó, kész, ennyi…
És még valami, amit kiemelnék a szemináriumi évek idejéből. Nyáron, amikor magunknak osztottuk be a szabadidőnk nagy részét, lelkiatyám tanácsára alaposan betábláztam az időmet, hogy tapasztaljak. Táborokba, kórházakba, különböző lelkigyakorlatokra, plébániákra mentem segíteni. Rengeteget tapasztaltam ezeknek köszönhetően. Szintén nagyon jó tapasztalat és nagy ajándék volt a hivatalos diakónusi gyakorlatom fél éve Pestszentlőrincen. Nagyon mozgalmas plébánia a lőrinci, nagy területtel, befogadó közösséggel, és mindent kipróbálhattam, amit egy diakónus csinálhat.

Van esetleg olyan papi személyiség, akit úgy tudsz említeni, mint akinek a példája különösen fontos a számodra?

— Igen, van. Rákosfalván, Zuglóban, ahol felnőttem, Szepesdi Ervin atya volt a plébánosunk, és az ő képe mindig bennem él. Nem is tudtam még akkor, hogy ekkora hatást gyakorol rám, de például amikor mentél az utcán, nem tudtál vele úgy találkozni, hogy ne mosolyogjon, és ne ő köszönjön előre. Ahogy foglalkozott a ministránsaival, a hittanosaival, a hívekkel, ahogy prédikált, nagyon-nagyon bennem maradt.

Te is ministráltál neki?

Hát, ez egy külön történet. Akár hiszed, akár nem, én vén fejjel, harmincöt éves koromban a szemináriumban ministráltam életemben először. Szerettem volna ministrálni gyerekkoromban, de nem lehetett. Akkor még sajnos úgy volt, hogy édesapám állása forgott kockán, és ő megengedte, hogy rendszeresen eljárjunk misére, de a ministrálás már nem fért bele. Mindezért külön is kérem majd a Mátyás-templomi profi ministráns-csapatának türelmét.
Visszatérve még egy mondat erejéig a meghatározó pap-személyiségekhez, Szepesdi Ervin atya mellett természetesen említeném a lelkiatyámat, a szemináriumban pedig a spirituálisunk, Roska Péter atya adott nagyon sokat nekem nyitott, őszinte, hiteles személyiségével, és azzal, hogy komoly hangsúlyt fektetett lelki látókörünk szélesítésére.

Milyen érzésekkel, mekkora izgalommal vártad első dispozíciódat, és hogyan fogadtad, hogy a Mátyás-templom lesz első szolgálati helyed?

— Amikor hatodéves lettem, akkor már – noha, ugye, azt még nem tudtam, hova fogok majd kerülni – egyre többet és egyre rendszeresebben imádkoztam leendő plébánosomért, a leendő plébániámért. Azt nem is reméltem, hogy további paptestvéreim is lesznek leendő helyemen. Már előre imádkoztam a leendő plébániám híveiért és azokért, akik majd hozzám jönnek, szentgyónásra, lelki beszélgetésre. Ezekben az imákban kértem az Urat, hogy tegyen minél alkalmasabb eszközévé ezeknek az embereknek a számára.
Egy táborban voltam fent a Mátrában, amikor a szüleimtől telefonon kaptam a hírt, hogy megérkezett a levél, és az van benne, hogy a Mátyás-templomba kerülök. Bevallom őszintén, megijedtem. Megijedtem, mert úgy hallottam, hogy itt emberemlékezet óta újmisés pap nem volt. Szóval mélyvíz. Én úgy képzeltem, hogy elkerülök majd valahova egy külvárosi kis káplános plébániára, ahol a sutaságommal nyugodtan beletanulgatok a dolgokba, és majd csak lesz valahogy. Először tehát nem akartam hinni a fülemnek, de most már látom, hogy rengeteg ajándék van és lesz benne. Például nagyon jól esett, amikor az első itteni misém után ti is és mások is oly’ sokan bejöttetek hozzám, sőt vasárnap mind a mai napig nincsen olyan misém, amelyik után ne jönnének be többen is köszönni, bemutatkozni. Ez nagyon jól esik, nagyon-nagyon örülök ennek a fajta nyitottságnak. Nagy ajándék az is, ahogy Imre atya és Előd atya fogadtak.

Végezetül arra kérnélek, hogy a beszélgetés záróüzeneteként oszd meg velünk papi jelmondatodat és azt, hogy miért fontos neked.

— Örömmel! Két jelmondatom is van. Az egyik mondatot Lukács evangéliumából választottam, mely évekkel ezelőtt megfogott, így már akkor eldöntöttem, hogy ez lesz az egyik jelmondatom. A hetvenkét tanítvány elküldésének jeleneténél szerepel (Lk 10,21): „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt: »Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked«” Két dolog miatt is megfogott ez az evangéliumi rész. Egyrészt tényleg nagyon sokszor megtapasztaltam az életem során, főleg amióta készültem a papságra a szemináriumban, hogy mennyire kicsi az ember. És nem megy máshogy, csak ha ott van mellettem az Úr. Egyébként kész, vége. Másrészt ebben a részben a Szentháromság egyik legszebb képe van benne: Jézus a Szentlélekben felujjongva áldja az Atyát. Csodálatos!
A másik mondatot Pio atyától választottam: „Tanúságtételed önmagad örökös föláldozása legyen: gyengéden megjelenni mindenütt, és olyannak lenni, mint Isten mosolya.” Erre a mondatra egy 2004-es lelkigyakorlaton találtam rá, és úgy éreztem, hogy Pio atyának ez a mondata nekem szól. Szóval már 2004-ben tudtam, hogy ez a két mondat lesz a papi jelmondatom. Úgy érzem, egy életen át kísérni és segíteni fognak papi hivatásomban.

Cserkó atyával Török Bernát beszélgetett

Forrás: Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom