A Jézus Szíve Társasága 2015. július 1-jén ünnepli Kecskeméten a Korda 25 éves újrakezdését, és ebben az évben ünnepelték a letelepedésük 90. éves évfordulóját.
1990 őszén ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. A férjem, Tibor, a Trombita utcán, az Agrobankban dolgozott, ami épp a Korda Könyvkereskedés szomszédságában volt. Mi akkor voltunk kezdők a pályán. Munka után rendszeresen mentem a férjem munkahelyére, ott találkoztunk, s ha még nem végzett, bementem a könyvesboltba kicsit olvasgatni. Így ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. Először tanácsot kért tőlem egy könyvvel kapcsolatban, hogy szerintem érdemes-e megjelentetni. Elolvastam, javasoltam a megjelentetését. Meséltem arról, hogy a természetes családtervezést szeretném megismertetni minél többekkel, csak még nem tudom, hogyan tegyem. Ebből a témából írtam a szakdolgozatom az orvosi egyetemen, ezt - a Katolikus Egyház által ajánlott módszert - választottuk az életünk számára, de azt tapasztaltam, hogy nagyon kevéssé ismerik ezt a nagyszerű lehetőséget az emberek. A Bács-Kiskun Megyei KÖJÁL-nál kezdtem dolgozni. Azt reméltem, hogy ott majd az ifjúság-egészségügyi osztályon szükség lehet erre a témára. De nem leltem nagy nyitottságra. Ezt is elpanaszoltam Gabriella testvérnek, aki azzal biztatott, hogy van egy ötlete. Kopogtassak be Leontin atyához a Nagytemplomba, és ajánljam fel, hogy ott hittancsoportoknak szívesen beszélek a természetes családtervezésről. Így is tettem. Gabriella testvér ötlete elindított, Leontin atya pedig lehetőséget biztosított az ismeretterjesztő munkám gyakorlati megkezdéséhez. Hálásan köszönöm a segítségüket!
Ági: Mikor érezted meg a hívást, hogy a szerzetesi hivatást válaszd?
Gabriella: Erre elég nehéz válaszolni, mert a hívás az nem a személytől érkezik, hanem magától attól, aki meghívja az embert: ez pedig a Teremtője.
Ági: Igen, pont ezért izgalmas, hogy a Teremtőt hogy hallhatjuk meg. Engem nagyon régóta foglalkoztat ez a kérdés, s szerintem nem vagyok egyedül ezzel a kíváncsiságommal.
Gabriella: Természetesen, szoktam imádkozni, hálát adok az Istennek, hogy amint a Zsoltárban is van, „Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem… Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam” (Zsoltár 139). Valószínű, hogy az én esetemben is az van, hogy az Isten előkészítette a lelki készségeimet. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy Kecskeméten az Angolkisasszonyok Gimnáziumába kerültem 10 éves koromban, és az államosításig ott is voltam. Nagyon érdekes, hogy valahogy már ők is felfigyeltek rám, mert az utolsó évben, 13-14 éves koromban, az egyik nővér a hátamra terítette a jelöltek gallérját. Én persze rettenetesen tiltakoztam ellene! Ezután jött a nagy szünet: államosítás, stb., és állami intézménybe kerültünk. Szerencsénk volt, mert mind a katolikus, mind a református iskolából sokan jöttek át. Nagyon jó tanáraink voltak. Így az ember szépen megvolt, csinálta a dolgát, törekvő volt. S közben Isten alakította nemcsak az én történetemet, hanem a magyar történelmet is. Egy jezsuita atya mondta, sok esetben a társadalmi változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki felismerje a saját útját, a hivatását. Ezek a külső hatások. Nem lehet elválasztani, konkrétan mennyi az embernek a készsége, mennyi a külső hatásnak a megfontolása, és az intellektus is nyilván a választásban szerepet játszik.
Ezután leérettségiztem. Közben a családi állapotunkban nagy változások történtek, mert az édesapámat háromszor becsukták. Így látta az ember, hogy a társadalomnak nincs szüksége fiatal életemre. Azt is lehetett tudni, hogy az egyházban sem piros szőnyegen fog sétálni az ember. Ekkor egy jó háromnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Az érettségi után ugyanis a falumban, Lajosmizsén, találkoztam a Jézus Szíve Népleányai Társaságának három tagjával. Közülük ketten éppen akkor szabadultak az állampusztai börtönbüntetésükből. Ezért mondom, hogy a külső körülmények erősen hatnak, hathatnak negatívan is. Mert az ember azt mondja, hogy csöbörből vödörbe, az apámat is bebörtönözték…
Ági: Akkor ebből nekem nem kell.
Gabriella: De kellett, az az érdekes. Mert elgondolkodtam azon, hogy azért már húsz év eltelt az életemből, és a döntés időszaka is elkövetkezett. Látszott, hiába a kitüntetéses érettségim, én attól nem fogok bekerülni az egyetemre, ahova szerettem volna. S akkor a döntésem a lelkigyakorlatban történt meg, a Jóisten mégiscsak engem egyházi szolgálatra irányít. Amikor a testvérekkel, a Jézus Szíve Népleányai Társaságának tagjaival megismerkedtem, úgy láttam, hogy harmonikus a közösségük.
Ági: Ezek szerint sokat számított neked, hogy vonzó volt a közösségük.
Gabriella: Igen, fontos volt számomra a közösség összetartozása. Ezután megismertem a programjukat is, ami alapján teljesen evidens volt, hogy ez az én elgondolásomnak is megfelel. A társaság programja a 20. század viharos évtizedeiben kristályosodott ki. XIII. Leó pápa Rerum novarum című enciklikájában drámai képekben vázolta fel a 19. század végére felgyülemlett szociális-gazdasági állapotot. Megoldást is javasolt a leszakadó, egyháztól elidegenedő emberek, családok helyzetének jobbítására. Világossá vált, hogy az Egyház tagjai nem ülhetnek ölbe tett kézzel, hanem szerepet kell vállalniuk a bajok orvoslásában. Neves egyházi személyek: Prohászka püspök, Bangha Béla író, szónok, teológus és Bíró Ferenc jezsuita szerzetes az elsők között kezdeményezték népünk szociális, kulturális, szellemi, vallási, gazdasági felemelkedésének intézményes megoldását. Bíró Ferenc jezsuita szerzetes a tájékoztatás és a nevelés hatékony eszközével „A Szív” újság hetilap megalapításával kezdte meg a hitismeret terjesztését, és a hitéletre nevelés munkáját. Maradandónak bizonyult a kezdeményezése, mert a lap 2015-ben száz év óta viszi az evangélium tanítását az emberekhez. A történelmi események miatt, természetesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Akkor a Szív újság köré gyűltek olyan partnerek, tanárnők, hitoktatónők, akik segítették az alapítót a Szív újság tartalommal való megtöltésével és terjesztésével. Mert nem elég megjelentetni valamit, azt el is kell juttatni az emberekhez. Annyira nagy szükség volt erre a szellemi termékre, és annyira megtalálta a hangot azzal a réteggel, akik sokat szenvedtek a háború alatt vagy után, hogy pillanatok alatt százezres példányban fogyott el az egész országban. Akkor még megvolt az egész Kárpát-medencében a magyar többség. De ott voltak a kisebbségek, tehát a nemzetiségek, úgyhogy nemsokára megjelent szlovákul, németül a Szív újság. Óriási hullámot jelentett. Viszont a munkatársak… Látta páter Bíró, ha nincs elkötelezett munkatárs, akkor azon is megbukhat a jó ügy. S akkor kezdte az imádságban, elmélkedésben elgondolni, hogy megszervez egy elkötelezett csoportot. Akkor már a háború után megszűnni látszódtak, pláne a Tanácsköztársaság hatására, azok a lehetőségek, melyek az ilyen intézményeknek az anyagi hátterét biztosították volna. Ezért azon gondolkodott, hogy jó, én felelős vagyok az emberekért, ha már összegyűjtöm őket, kell, hogy valami anyagi alapjuk is legyen ahhoz, hogy ha közösségben élnek, és az életüket átadják a szolgálatra, valamiből meg kell élniük. S akkor jött a gondolat, meg kell alapítani a sajtóapostol intézményt, a Korda Kereskedelmi és Ipari Részvénytársaságot, mely 1919. március 19-én, tehát Szent József napján kapta meg a működési engedélyt. Addigra már kialakult az a kis csoport, akik úgy döntöttek, hogy fel is karolják ezt az elgondolást. Ez a kis csoport összeköltözött, és páter Bíró lelkileg és szellemileg felkészítette őket, elfogadták, együtt maradtak, és 1921. január 1-jén esküvel elkötelezték magukat, mint Jézus Szíve Népleányai Társasága tagjai. Nagyon nagy volt a fogékonyság több egyházmegyét vezető püspök részéről, mert látták, a tagok nem ragaszkodnak a zárt falak közötti életmódhoz, nem ragaszkodnak egyetlen egy tevékenységhez, hanem nagy nyitottsággal, szabadsággal - természetesen fiatalok is voltak - vetik bele magukat az életbe. Ezért igen gyorsan meghívták a különböző egyházmegyékbe azt a néhány tagot, és így már az 1920-as években Mezőkövesdre, Szegedre, Kecskemétre, Kiskunfélegyházára, Balatonfüredre, stb. kis csoportokban, 3-5 fő összeköltözve elkezdte az apostoli tevékenységet. Azt vették figyelembe, hogy hol, milyen igény van a társaság munkájára.
Ági: Úgy érzem, egyszerűen az életre reagáltak. Így azt jelenti, hogy ez a szerzetesi életnek más jellegű megnyilvánulása?
Gabriella: Igen, így van. Nagyon nagy küzdelem volt, mert még akkor az az egyházi kánon volt érvényben, hogy a szerzeteseknek közösségben kell élniük, és kereskedelemmel nem foglalkozhatnak. Viszont átdolgozásra került a Kánon a tízes évek végén, 1918-ban megfogalmazták, hogy lehet olyan egyházi intézmény, amely szerzeteseket utánoz. Tehát a tagok elkötelezik magukat a tisztaság, szegénység, engedelmesség iránt. Ez a lényeg, hogy szerzeteseket utánzó közösségek jöhettek létre a Kánon szerint. Az elkötelezett életnek ezt a formáját úgy hívják, hogy Apostoli Élet Társaságai. A kor igényének megfelelően reagál az Egyház, azokkal az intézményekkel, melyek segítik az apostoli munkát.
Ági: Köszönöm a Társaság elindulásának bemutatását. S ahogy mondtad, te találkoztál olyan személyekkel, akik a Társaság tagjai voltak…
Gabriella: Igen, az ötvenes években találkoztam ilyen emberekkel, és vonzó volt ez a közösségi forma: felkészültek voltak, apostoli lelkületűek és imádságos lelkületűek voltak. Tehát mindazok az attribútumaik megvoltak, amelyeket alapjában véve egy jó katolikus családban is éltek. Én is ilyen családból származom.
Ági: Akkor a családod nem is lepődött meg?
Gabriella: A családom nem is tudta, mire készülök, mert abban a rettenetes időszakban az ember nem akart senkinek sem kellemetlenséget… Persze szerintem azért tudták, csak nem beszéltünk róla. Ahogy mondtam, a családomat meghurcolták, a testvéreim meg még iskolába jártak. Így az érettségi után évekig otthon segítettem a gazdaságban. Így a lelkigyakorlat, melyen döntöttem a hivatásom felől, és a jelentkezésem között még volt egy időszak a családi nehézségeink miatt, de tartottam a kapcsolatot a testvérekkel. 1955-ben jelentkeztem a Társaságba, és elfogadták a jelentkezésemet. Ekkor kezdtem meg a társasághoz tartozásomat, a tanulmányaimat, a társaság lelkiségével való ismerkedést, akkor alakult ki az imaéletem. 1957-ben, a forradalom után az öcsém is hazajött a munkaszolgálatos katonaságból, és ezután Budapesten csatlakoztam a közösséghez. Ott is a közösség azt jelentette, hogy egy fedél alatt laktunk hárman, de háromfelé dolgoztunk.
Ági: Az nem volt nehéz, hogy külön területeken szolgáltatok?
Gabriella: Nem, mert mit jelent a közösség? Együtt imádkozunk, együtt étkezünk, és megosztjuk a javainkat, vagyis azt a borzasztó nagy szegénységet. A közösségben megvan a lelki életben a havi rendszeresség, a kötelezettség, a rekollekció, és az évenkénti a nyolcnapos lelkigyakorlat. És megvan, természetesen, a fejlődés az elköteleződésben. Eleinte évente tesz az ember úgynevezett esküt. Mi nem fogadalmat teszünk, hanem esküt.
Ági: Ennek mi a jelentősége?
Gabriella: Ma már ennek nincs jelentősége. A tagok a szerzetesi fogadalom helyett hűségesküvel kötelezik el magukat. És mire esküszik az ember? Megtartod a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet, és arra, hogy az életedet engesztelő áldozatul odaadod Magyarországért és a világ bűneiért, és előmozdítod Isten dicsőségét és embertársaid boldogulását. Engesztelésül adod oda az életedet a néped bűneiért, a világ bűneiért. Tehát Krisztus keresztáldozatával egyesíted az életedet. És mi a motivációja? Jézus Szíve irgalmas szeretete. Tehát itt kapcsolódik össze a hűségeskümmel az én áldozatom, az én megajánlásom, az én esküm Jézus áldozatával.
Ági: Hadd kérdezzem meg, hogy ebben az elköteleződésben, elköteleződési folyamatban – mondtad, hogy ennek több lépcsője van -, kétely nem merült fel benned, hogy jó-e ez az út, vagy megállj, vagy csak gondolkozz? Ez engem azért is érdekel különösen, mert úgy tapasztalom, a mai világban annyira nehéz elköteleződni. A házasságban is ennek látjuk a negatív hatásait az együttélések és a válások számának növekedésében.
Gabriella: Kardinálisan nem merült fel kétely bennem. Természetesen, elbizonytalanodások megjelenése majdhogynem természetes dolog. Radikális problémám, hogy jaj, most aztán választanom kell, ilyen kételyem nem volt. De olyan, hogy az ember elgondolkodott, az volt. Az elején mondtam neked, szabad terület a társaságunkban az, hogy mindenki a képességei szerint, és a társadalmi igények szerint teszi a dolgát, élheti a hivatását…
Ági: Ez úgy értendő, hogy nem egy rátok erőltetett forma szerint éltek, szolgáltok, hanem ki tudod bontakoztatni a személyiséged?
Gabriella: Igen, igen. És engem ez nagyon segített. A társaság programjában benne volt, hogy az embereket kell szolgálni, vallásilag is, és szellemileg is ki kell hozni belőlük azt, amire a Jóisten választotta őket. A társaságnak volt olyan programja, hogy a családok látták, segítünk nekik. A családokat úgy próbálta erősíteni a társaság programja, először háziasszonyképző szakiskolát alapított Pécelen, utána pedig szakközépiskolát. Az iskolában indult kereskedelmi tagozat, kertészeti tagozat, volt szabás-varrás tagozat. Tehát az akkori kornak megfelelő szakterületeken próbáltak olyan képzést adni, hogy a nők otthon tudtak dolgozni. Most is éppen ezt akarja a kormány…
És ez válasz a kérdésedre, hogy miért nem volt bennem nagy válság, mert mindig tudtam kötni az adottságaimat, a képzettségemet a társaság programjához. Úgy láttam, ha adódik lehetőség arra, hogy szabadon újra dolgozzon a társaság, akkor énnekem nincs problémám, hol lépjek be a társaság közös programjának a megvalósításába. Itt Kecskeméten dolgoztam a Zöldségtermesztési Kutatóintézetben, ugyanis elvégeztem Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemet, a genetikus szakmérnökit, növénynemesítő szakmérnöki szakon szereztem diplomát. Amikor 1989-ben megengedték a közösségek, a szerzetesrendek újraszerveződését és újraindulását, akkor én már benne voltam a társaság vezetésében, és láttam, hogy az a csoport, amelyik még a társaság gerincét képezte, az már nem tud megfelelni az újabb kihívásoknak. Látszott, nem tudjuk Pécelen újraindítani a szakiskolát, pedig nagy igény lett volna rá. Az épületünket visszakaptuk, de csak funkcióval, idősek otthonát telepítettek bele. Tehát funkcióval kellett átvenni az épületet. Ez azért is volt logikus, mert a Kanadában élő csoportunk is idősek otthonát működtetett ott. Tehát át tudták hozni az ottani tapasztalataikat. Igény is lett rá, mindig telt ház volt, most is az van. Az egyházi szociális otthonok mégiscsak mások, mint a világi vállalkozások. Így fel kellett függesztenünk azt a törekvésünket, hogy a családokat ezzel az úgynevezett szakképzéssel segítsük. A családokról nem mondtunk le, továbbra is foglalkozunk csoportokkal. Tahiban van a Szív Lelkiségi Központunk, ott bizonyos programokat indítunk. De nekem, változatlanul, az a vesszőparipám, a szervezett oktatást nem lehet ezzel a képzéssel kiváltani.
Ági: Szeretném megkérdezni, hogy amikor nem volt szabad tevékenykednetek politikai okok miatt, akkor hogy éltétek meg a közösséget?
Gabriella: A közösséget úgy éltük meg, hogy akik csak tudtak, azok ketten, hárman, négyen egy lakásban, egy házban éltek. Az egyedül élők pedig kapcsolatban voltak a kis közösségeinkkel. Itt Kecskeméten például négyen, öten éltek egy házban.
Ági: Ezt meghagyták, ez szabad volt?
Gabriella: Nem volt szabad, hanem itt is az lett a gyakorlat, az egyik testvér állami állásban dolgozott, a másik az egészségügyben. Azért voltak helyek, és Kecskemét, Lajosmizse is idetartozott, ahol a testvéreket az egyházközség befogadta, és hitoktathattak. Így tartozott a Nagytemplomhoz a kadafalvi kápolna, mert ez az épület a társaságnak kultúrházaként működött, és ezt a kultúrházat az ötvenes években, amikor mint kultúrházat nem engedték működtetni, a váci püspök úr kápolnává nyilvánította. A testvéreket bízta meg a kápolna fenntartásával, gondozásával, és ők ott megszervezték negyven éven keresztül a hitoktatást. Tehát, itt, Kecskeméten, végig megmaradtak a testvérek az egyház szolgálatában.
Ági: Az lenne a kérdésem még, hogy miben tudnád a hivatásod szépségét röviden megfogalmazni?
Gabriella: Úgy tudom megfogalmazni, hogy ez nekem biztonságot, kiegyensúlyozottságot adott, és ehhez megkaptam a lelki erőt. Megkaptam a rugalmasságot, megkaptam azt a képességet, hogy tudok reagálni az emberek szükségleteire, és tudok áldozatot hozni. Ezek azok az értékek, amiket fel tudok sorakoztatni. A döntést szabadon kell meghozni, hiába van ott az isteni inspiráció… Tehát ott egy döntést kell hozni. S akkor van-e krízis? Hát az mindig van, elgondolkodás, de miután az ember tényleg odaadta magát, szabadon kibontakoztathatta magát és szolgálhatott, és ebben megtalálta a lelki harmóniát, akkor tényleg már csak az érés folyamata jön és a Gondviselés segítsége.
Ági: Találkoztál-e olyannal az életed során, hogy mások arra, hogy a szerzetesi életformát választottad, olyan furán néztek, és csodabogárnak tartottak?
Gabriella: Sohasem tettem a kirakatba a hivatásomat. Mint ahogy említettem is neked azt, hogy szabad, önzetlen szolgálatban próbáltam segíteni az embereket. Nem olyan nagyon sokszor találkoztam ilyen elcsodálkozással. Azt megkérdezték, hogy „apáca tetszik lenni?”. Mondtam, hogy olyanféle. Ez is egy érdekes dolog. Nem is azért, mert nem akarta az ember nyilvánossá kürtölni állapotát, hanem inkább éltem a szolgálatot.
Ági: Talán azért nem ütközött úgy ki, mint azok a nővérek, akik olyan ruhákba járnak. Tehát ők így is felvállalják.
Gabriella: Igen, a külső jel. Ennek is megvan a maga szerepe, páter Bíró azt akarta, hogy társaságunkban ne legyen semmi megkülönböztetés, hanem egy sorban éljünk az emberekkel. Ma ezt kívánja Ferenc pápa is. Pedig hát kell, hogy legyen az emberek között olyan kovászkénti élet, nyugodtan szólítsák meg az embert, ne legyen semmi fal. De azért nagyon érdekes, az emberek azért megtartották azt a bizonyos távolságot tőlünk. Vagyis valami mégis kisugárzott.
Ági: A család-óráinkkal kapcsolatban is érzek valami ehhez hasonlót. Mi tartunk foglalkozásokat az önkormányzati iskolákban is. Nem közvetlenül a Jóistenről beszélünk a programunkban, de az Ő értékeit közvetítjük, és nem titkoljuk, hogy a Szent Család Plébániáról jövünk, de az órán nem erről van közvetlenül szó. Az a legnagyobb öröm számunkra, amikor erre még külön rákérdeznek, hogy mi valahogy mások vagyunk, és hogy ez miből is jön. És itt tudunk a hitünkről beszélni. De amit te is mondtál, én is abban hiszek, hogy ez kisugárzik.
Gabriella: Valószínűleg ez a kérdés is azért jön, mert választ vár valamire.
Ági: Igen, választ vár, mert valami furcsát lát, mert nem pont úgy viselkedünk, ahogy szokás…
Gabriella: És ez legalább egy olyan jel énszerintem, mintha rajtad lenne a szerzetesi ruha, vagy nem is tudom milyen ruha. De annak a nővérnek meg az a hivatása, hogy így élje meg identitását.
Ági: Mit gondolsz arról, hogy az Egyház milyen indíttatásból döntött úgy, hogy ez az év a megszentelt élet éve lesz?
Gabriella: Azt hiszem, az indítás az lehet, amit kezdetben is mondtam neked, kell, hogy legyen egy mag, amelyik hordozza az evangélium szerinti élethez az elköteleződést. Tehát nemcsak egy részleges időben, mert van ilyen megoldás is, hogy egy évre kötelezi el magát, tíz évre kötelezi el magát, és elmegy misszióba, majd visszajön, hanem kell egy olyan mag, akik radikálisan az egész életüket ráteszik az Isten és az emberek szolgálatára. Szerintem azt szeretnék, hogy reflektorfénybe kerüljenek azok, akik az evangéliumi értékeket képviselik, mert, ahogyan arról beszéltünk is, manapság az emberek nehezen köteleződnek el. Meg lehet találni, természetesen, az egyházi szolgálatokat más úton is. Csak egy példa: mostanában olvastam a Magyar Nemzetben, hogy Beer püspök úr 260 világi munkatárssal dolgozik a papság létszámának csökkenése okán. Tehát nincs feltétlenül szükség a szerzetesekre, de mégis érték. Az egyház, a világ és a társadalom is olyan értéknek tekinti, amiért az egész közösség valamilyen áldozatot hoz. Kell egy elkötelezett mag az egyházban, kellenek olyan személyek, akik hordozzák azokat az eszméket, amelyek a társadalmat is gazdagítják, és az embereket az Istenhez, örök célukhoz vezetik.
Ági: Ebben az évben nálatok vannak-e külön programok, melyek így, a megszentelt élet évében más hangsúlyt kapnak.
Gabriella: Persze, vannak, havonta összejövünk, szentségimádást tartunk, szorosabbá fűzzük a közösségi életet, részt veszünk a nemzeti zarándoklaton Mátraverebély-Szentkútra. Tehát bekapcsolódunk az egyházi ünneplésekbe is. Többet imádkozunk, erősítjük a közösségünket, és próbálunk helytállni, talán kicsit még lelkiismeretesebben. Részt vettünk Kiskunfélegyházán a szerzetesi év ünnepélyes megnyitóján. Február másodikán, a megszentelt élet napján Bábel Balázs érsek úr összehívta az egyházmegyében élő szerzeteseket, mi is ott voltunk. Benne vagyunk az egyháznak és a társadalomnak a vérkeringésében.
Ági: Még csak egy visszakapcsolás a családodhoz, hogy a későbbiekben ők hogyan fogadták ezt a döntésedet, a szüleid, testvéreid.
Gabriella: Elfogadták, nyugodtan elfogadták. Vallásos család volt az én családom. Úgy emlékszem vissza a nagyszüleimre, hogy mindegyiknek időskorában rózsafüzér volt a kezében. Egy imádságos hátterű családom volt, és akkor szinte majdnem, hogy természetes lett, ilyen hivatás is akad a családban. Nem volt újdonság. Nem véletlenül adtak bennünket már kiskorunkban egyházi iskolába. Próbálták megadni az alapokat, szüleink az egyház kebelében képzelték továbbra is életünket. Amiért én hálás vagyok, hogy olyan családba születhettem, ahol ez az imádságos háttér megvolt már a nagyszülőknél, szülőknél.
Ági: Ma is ez lenne a fontos, így gyógyulhatnának a családjaink.
Gabriella: Ezért is hangolódtam rá a Jézus Szíve Társasága programjára: a családot hitéletében megerősíteni, gazdasági területén felemelni, szellemileg felemelni, vagyis azokat a hiányosságokat valamilyen szinten pótolni, amely érték is, nemcsak az egyház részére, hanem a társadalom részére is.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy ma már a világi szakemberek is kapcsolódjanak be. Ezt nagyon is kívánják a II. Vatikáni Zsinat után, hangsúlyozzák, a világi emberek álljanak be a társadalom szövetének életébe, és képviseljék a keresztény értékeket.
Ági: Nagyon szépen köszönöm, hogy így megnyitottad az olvasók felé a szívedet.
Hortobágyiné Nagy Ágnes
Forrás: Parázs Pasztorális Központ
1990 őszén ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. A férjem, Tibor, a Trombita utcán, az Agrobankban dolgozott, ami épp a Korda Könyvkereskedés szomszédságában volt. Mi akkor voltunk kezdők a pályán. Munka után rendszeresen mentem a férjem munkahelyére, ott találkoztunk, s ha még nem végzett, bementem a könyvesboltba kicsit olvasgatni. Így ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. Először tanácsot kért tőlem egy könyvvel kapcsolatban, hogy szerintem érdemes-e megjelentetni. Elolvastam, javasoltam a megjelentetését. Meséltem arról, hogy a természetes családtervezést szeretném megismertetni minél többekkel, csak még nem tudom, hogyan tegyem. Ebből a témából írtam a szakdolgozatom az orvosi egyetemen, ezt - a Katolikus Egyház által ajánlott módszert - választottuk az életünk számára, de azt tapasztaltam, hogy nagyon kevéssé ismerik ezt a nagyszerű lehetőséget az emberek. A Bács-Kiskun Megyei KÖJÁL-nál kezdtem dolgozni. Azt reméltem, hogy ott majd az ifjúság-egészségügyi osztályon szükség lehet erre a témára. De nem leltem nagy nyitottságra. Ezt is elpanaszoltam Gabriella testvérnek, aki azzal biztatott, hogy van egy ötlete. Kopogtassak be Leontin atyához a Nagytemplomba, és ajánljam fel, hogy ott hittancsoportoknak szívesen beszélek a természetes családtervezésről. Így is tettem. Gabriella testvér ötlete elindított, Leontin atya pedig lehetőséget biztosított az ismeretterjesztő munkám gyakorlati megkezdéséhez. Hálásan köszönöm a segítségüket!
Ági: Mikor érezted meg a hívást, hogy a szerzetesi hivatást válaszd?
Gabriella: Erre elég nehéz válaszolni, mert a hívás az nem a személytől érkezik, hanem magától attól, aki meghívja az embert: ez pedig a Teremtője.
Ági: Igen, pont ezért izgalmas, hogy a Teremtőt hogy hallhatjuk meg. Engem nagyon régóta foglalkoztat ez a kérdés, s szerintem nem vagyok egyedül ezzel a kíváncsiságommal.
Gabriella: Természetesen, szoktam imádkozni, hálát adok az Istennek, hogy amint a Zsoltárban is van, „Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem… Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam” (Zsoltár 139). Valószínű, hogy az én esetemben is az van, hogy az Isten előkészítette a lelki készségeimet. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy Kecskeméten az Angolkisasszonyok Gimnáziumába kerültem 10 éves koromban, és az államosításig ott is voltam. Nagyon érdekes, hogy valahogy már ők is felfigyeltek rám, mert az utolsó évben, 13-14 éves koromban, az egyik nővér a hátamra terítette a jelöltek gallérját. Én persze rettenetesen tiltakoztam ellene! Ezután jött a nagy szünet: államosítás, stb., és állami intézménybe kerültünk. Szerencsénk volt, mert mind a katolikus, mind a református iskolából sokan jöttek át. Nagyon jó tanáraink voltak. Így az ember szépen megvolt, csinálta a dolgát, törekvő volt. S közben Isten alakította nemcsak az én történetemet, hanem a magyar történelmet is. Egy jezsuita atya mondta, sok esetben a társadalmi változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki felismerje a saját útját, a hivatását. Ezek a külső hatások. Nem lehet elválasztani, konkrétan mennyi az embernek a készsége, mennyi a külső hatásnak a megfontolása, és az intellektus is nyilván a választásban szerepet játszik.
Ezután leérettségiztem. Közben a családi állapotunkban nagy változások történtek, mert az édesapámat háromszor becsukták. Így látta az ember, hogy a társadalomnak nincs szüksége fiatal életemre. Azt is lehetett tudni, hogy az egyházban sem piros szőnyegen fog sétálni az ember. Ekkor egy jó háromnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Az érettségi után ugyanis a falumban, Lajosmizsén, találkoztam a Jézus Szíve Népleányai Társaságának három tagjával. Közülük ketten éppen akkor szabadultak az állampusztai börtönbüntetésükből. Ezért mondom, hogy a külső körülmények erősen hatnak, hathatnak negatívan is. Mert az ember azt mondja, hogy csöbörből vödörbe, az apámat is bebörtönözték…
Ági: Akkor ebből nekem nem kell.
Gabriella: De kellett, az az érdekes. Mert elgondolkodtam azon, hogy azért már húsz év eltelt az életemből, és a döntés időszaka is elkövetkezett. Látszott, hiába a kitüntetéses érettségim, én attól nem fogok bekerülni az egyetemre, ahova szerettem volna. S akkor a döntésem a lelkigyakorlatban történt meg, a Jóisten mégiscsak engem egyházi szolgálatra irányít. Amikor a testvérekkel, a Jézus Szíve Népleányai Társaságának tagjaival megismerkedtem, úgy láttam, hogy harmonikus a közösségük.
Ági: Ezek szerint sokat számított neked, hogy vonzó volt a közösségük.
Gabriella: Igen, fontos volt számomra a közösség összetartozása. Ezután megismertem a programjukat is, ami alapján teljesen evidens volt, hogy ez az én elgondolásomnak is megfelel. A társaság programja a 20. század viharos évtizedeiben kristályosodott ki. XIII. Leó pápa Rerum novarum című enciklikájában drámai képekben vázolta fel a 19. század végére felgyülemlett szociális-gazdasági állapotot. Megoldást is javasolt a leszakadó, egyháztól elidegenedő emberek, családok helyzetének jobbítására. Világossá vált, hogy az Egyház tagjai nem ülhetnek ölbe tett kézzel, hanem szerepet kell vállalniuk a bajok orvoslásában. Neves egyházi személyek: Prohászka püspök, Bangha Béla író, szónok, teológus és Bíró Ferenc jezsuita szerzetes az elsők között kezdeményezték népünk szociális, kulturális, szellemi, vallási, gazdasági felemelkedésének intézményes megoldását. Bíró Ferenc jezsuita szerzetes a tájékoztatás és a nevelés hatékony eszközével „A Szív” újság hetilap megalapításával kezdte meg a hitismeret terjesztését, és a hitéletre nevelés munkáját. Maradandónak bizonyult a kezdeményezése, mert a lap 2015-ben száz év óta viszi az evangélium tanítását az emberekhez. A történelmi események miatt, természetesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Akkor a Szív újság köré gyűltek olyan partnerek, tanárnők, hitoktatónők, akik segítették az alapítót a Szív újság tartalommal való megtöltésével és terjesztésével. Mert nem elég megjelentetni valamit, azt el is kell juttatni az emberekhez. Annyira nagy szükség volt erre a szellemi termékre, és annyira megtalálta a hangot azzal a réteggel, akik sokat szenvedtek a háború alatt vagy után, hogy pillanatok alatt százezres példányban fogyott el az egész országban. Akkor még megvolt az egész Kárpát-medencében a magyar többség. De ott voltak a kisebbségek, tehát a nemzetiségek, úgyhogy nemsokára megjelent szlovákul, németül a Szív újság. Óriási hullámot jelentett. Viszont a munkatársak… Látta páter Bíró, ha nincs elkötelezett munkatárs, akkor azon is megbukhat a jó ügy. S akkor kezdte az imádságban, elmélkedésben elgondolni, hogy megszervez egy elkötelezett csoportot. Akkor már a háború után megszűnni látszódtak, pláne a Tanácsköztársaság hatására, azok a lehetőségek, melyek az ilyen intézményeknek az anyagi hátterét biztosították volna. Ezért azon gondolkodott, hogy jó, én felelős vagyok az emberekért, ha már összegyűjtöm őket, kell, hogy valami anyagi alapjuk is legyen ahhoz, hogy ha közösségben élnek, és az életüket átadják a szolgálatra, valamiből meg kell élniük. S akkor jött a gondolat, meg kell alapítani a sajtóapostol intézményt, a Korda Kereskedelmi és Ipari Részvénytársaságot, mely 1919. március 19-én, tehát Szent József napján kapta meg a működési engedélyt. Addigra már kialakult az a kis csoport, akik úgy döntöttek, hogy fel is karolják ezt az elgondolást. Ez a kis csoport összeköltözött, és páter Bíró lelkileg és szellemileg felkészítette őket, elfogadták, együtt maradtak, és 1921. január 1-jén esküvel elkötelezték magukat, mint Jézus Szíve Népleányai Társasága tagjai. Nagyon nagy volt a fogékonyság több egyházmegyét vezető püspök részéről, mert látták, a tagok nem ragaszkodnak a zárt falak közötti életmódhoz, nem ragaszkodnak egyetlen egy tevékenységhez, hanem nagy nyitottsággal, szabadsággal - természetesen fiatalok is voltak - vetik bele magukat az életbe. Ezért igen gyorsan meghívták a különböző egyházmegyékbe azt a néhány tagot, és így már az 1920-as években Mezőkövesdre, Szegedre, Kecskemétre, Kiskunfélegyházára, Balatonfüredre, stb. kis csoportokban, 3-5 fő összeköltözve elkezdte az apostoli tevékenységet. Azt vették figyelembe, hogy hol, milyen igény van a társaság munkájára.
Ági: Úgy érzem, egyszerűen az életre reagáltak. Így azt jelenti, hogy ez a szerzetesi életnek más jellegű megnyilvánulása?
Gabriella: Igen, így van. Nagyon nagy küzdelem volt, mert még akkor az az egyházi kánon volt érvényben, hogy a szerzeteseknek közösségben kell élniük, és kereskedelemmel nem foglalkozhatnak. Viszont átdolgozásra került a Kánon a tízes évek végén, 1918-ban megfogalmazták, hogy lehet olyan egyházi intézmény, amely szerzeteseket utánoz. Tehát a tagok elkötelezik magukat a tisztaság, szegénység, engedelmesség iránt. Ez a lényeg, hogy szerzeteseket utánzó közösségek jöhettek létre a Kánon szerint. Az elkötelezett életnek ezt a formáját úgy hívják, hogy Apostoli Élet Társaságai. A kor igényének megfelelően reagál az Egyház, azokkal az intézményekkel, melyek segítik az apostoli munkát.
Ági: Köszönöm a Társaság elindulásának bemutatását. S ahogy mondtad, te találkoztál olyan személyekkel, akik a Társaság tagjai voltak…
Gabriella: Igen, az ötvenes években találkoztam ilyen emberekkel, és vonzó volt ez a közösségi forma: felkészültek voltak, apostoli lelkületűek és imádságos lelkületűek voltak. Tehát mindazok az attribútumaik megvoltak, amelyeket alapjában véve egy jó katolikus családban is éltek. Én is ilyen családból származom.
Ági: Akkor a családod nem is lepődött meg?
Gabriella: A családom nem is tudta, mire készülök, mert abban a rettenetes időszakban az ember nem akart senkinek sem kellemetlenséget… Persze szerintem azért tudták, csak nem beszéltünk róla. Ahogy mondtam, a családomat meghurcolták, a testvéreim meg még iskolába jártak. Így az érettségi után évekig otthon segítettem a gazdaságban. Így a lelkigyakorlat, melyen döntöttem a hivatásom felől, és a jelentkezésem között még volt egy időszak a családi nehézségeink miatt, de tartottam a kapcsolatot a testvérekkel. 1955-ben jelentkeztem a Társaságba, és elfogadták a jelentkezésemet. Ekkor kezdtem meg a társasághoz tartozásomat, a tanulmányaimat, a társaság lelkiségével való ismerkedést, akkor alakult ki az imaéletem. 1957-ben, a forradalom után az öcsém is hazajött a munkaszolgálatos katonaságból, és ezután Budapesten csatlakoztam a közösséghez. Ott is a közösség azt jelentette, hogy egy fedél alatt laktunk hárman, de háromfelé dolgoztunk.
Ági: Az nem volt nehéz, hogy külön területeken szolgáltatok?
Gabriella: Nem, mert mit jelent a közösség? Együtt imádkozunk, együtt étkezünk, és megosztjuk a javainkat, vagyis azt a borzasztó nagy szegénységet. A közösségben megvan a lelki életben a havi rendszeresség, a kötelezettség, a rekollekció, és az évenkénti a nyolcnapos lelkigyakorlat. És megvan, természetesen, a fejlődés az elköteleződésben. Eleinte évente tesz az ember úgynevezett esküt. Mi nem fogadalmat teszünk, hanem esküt.
Ági: Ennek mi a jelentősége?
Gabriella: Ma már ennek nincs jelentősége. A tagok a szerzetesi fogadalom helyett hűségesküvel kötelezik el magukat. És mire esküszik az ember? Megtartod a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet, és arra, hogy az életedet engesztelő áldozatul odaadod Magyarországért és a világ bűneiért, és előmozdítod Isten dicsőségét és embertársaid boldogulását. Engesztelésül adod oda az életedet a néped bűneiért, a világ bűneiért. Tehát Krisztus keresztáldozatával egyesíted az életedet. És mi a motivációja? Jézus Szíve irgalmas szeretete. Tehát itt kapcsolódik össze a hűségeskümmel az én áldozatom, az én megajánlásom, az én esküm Jézus áldozatával.
Ági: Hadd kérdezzem meg, hogy ebben az elköteleződésben, elköteleződési folyamatban – mondtad, hogy ennek több lépcsője van -, kétely nem merült fel benned, hogy jó-e ez az út, vagy megállj, vagy csak gondolkozz? Ez engem azért is érdekel különösen, mert úgy tapasztalom, a mai világban annyira nehéz elköteleződni. A házasságban is ennek látjuk a negatív hatásait az együttélések és a válások számának növekedésében.
Gabriella: Kardinálisan nem merült fel kétely bennem. Természetesen, elbizonytalanodások megjelenése majdhogynem természetes dolog. Radikális problémám, hogy jaj, most aztán választanom kell, ilyen kételyem nem volt. De olyan, hogy az ember elgondolkodott, az volt. Az elején mondtam neked, szabad terület a társaságunkban az, hogy mindenki a képességei szerint, és a társadalmi igények szerint teszi a dolgát, élheti a hivatását…
Ági: Ez úgy értendő, hogy nem egy rátok erőltetett forma szerint éltek, szolgáltok, hanem ki tudod bontakoztatni a személyiséged?
Gabriella: Igen, igen. És engem ez nagyon segített. A társaság programjában benne volt, hogy az embereket kell szolgálni, vallásilag is, és szellemileg is ki kell hozni belőlük azt, amire a Jóisten választotta őket. A társaságnak volt olyan programja, hogy a családok látták, segítünk nekik. A családokat úgy próbálta erősíteni a társaság programja, először háziasszonyképző szakiskolát alapított Pécelen, utána pedig szakközépiskolát. Az iskolában indult kereskedelmi tagozat, kertészeti tagozat, volt szabás-varrás tagozat. Tehát az akkori kornak megfelelő szakterületeken próbáltak olyan képzést adni, hogy a nők otthon tudtak dolgozni. Most is éppen ezt akarja a kormány…
És ez válasz a kérdésedre, hogy miért nem volt bennem nagy válság, mert mindig tudtam kötni az adottságaimat, a képzettségemet a társaság programjához. Úgy láttam, ha adódik lehetőség arra, hogy szabadon újra dolgozzon a társaság, akkor énnekem nincs problémám, hol lépjek be a társaság közös programjának a megvalósításába. Itt Kecskeméten dolgoztam a Zöldségtermesztési Kutatóintézetben, ugyanis elvégeztem Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemet, a genetikus szakmérnökit, növénynemesítő szakmérnöki szakon szereztem diplomát. Amikor 1989-ben megengedték a közösségek, a szerzetesrendek újraszerveződését és újraindulását, akkor én már benne voltam a társaság vezetésében, és láttam, hogy az a csoport, amelyik még a társaság gerincét képezte, az már nem tud megfelelni az újabb kihívásoknak. Látszott, nem tudjuk Pécelen újraindítani a szakiskolát, pedig nagy igény lett volna rá. Az épületünket visszakaptuk, de csak funkcióval, idősek otthonát telepítettek bele. Tehát funkcióval kellett átvenni az épületet. Ez azért is volt logikus, mert a Kanadában élő csoportunk is idősek otthonát működtetett ott. Tehát át tudták hozni az ottani tapasztalataikat. Igény is lett rá, mindig telt ház volt, most is az van. Az egyházi szociális otthonok mégiscsak mások, mint a világi vállalkozások. Így fel kellett függesztenünk azt a törekvésünket, hogy a családokat ezzel az úgynevezett szakképzéssel segítsük. A családokról nem mondtunk le, továbbra is foglalkozunk csoportokkal. Tahiban van a Szív Lelkiségi Központunk, ott bizonyos programokat indítunk. De nekem, változatlanul, az a vesszőparipám, a szervezett oktatást nem lehet ezzel a képzéssel kiváltani.
Ági: Szeretném megkérdezni, hogy amikor nem volt szabad tevékenykednetek politikai okok miatt, akkor hogy éltétek meg a közösséget?
Gabriella: A közösséget úgy éltük meg, hogy akik csak tudtak, azok ketten, hárman, négyen egy lakásban, egy házban éltek. Az egyedül élők pedig kapcsolatban voltak a kis közösségeinkkel. Itt Kecskeméten például négyen, öten éltek egy házban.
Ági: Ezt meghagyták, ez szabad volt?
Gabriella: Nem volt szabad, hanem itt is az lett a gyakorlat, az egyik testvér állami állásban dolgozott, a másik az egészségügyben. Azért voltak helyek, és Kecskemét, Lajosmizse is idetartozott, ahol a testvéreket az egyházközség befogadta, és hitoktathattak. Így tartozott a Nagytemplomhoz a kadafalvi kápolna, mert ez az épület a társaságnak kultúrházaként működött, és ezt a kultúrházat az ötvenes években, amikor mint kultúrházat nem engedték működtetni, a váci püspök úr kápolnává nyilvánította. A testvéreket bízta meg a kápolna fenntartásával, gondozásával, és ők ott megszervezték negyven éven keresztül a hitoktatást. Tehát, itt, Kecskeméten, végig megmaradtak a testvérek az egyház szolgálatában.
Ági: Az lenne a kérdésem még, hogy miben tudnád a hivatásod szépségét röviden megfogalmazni?
Gabriella: Úgy tudom megfogalmazni, hogy ez nekem biztonságot, kiegyensúlyozottságot adott, és ehhez megkaptam a lelki erőt. Megkaptam a rugalmasságot, megkaptam azt a képességet, hogy tudok reagálni az emberek szükségleteire, és tudok áldozatot hozni. Ezek azok az értékek, amiket fel tudok sorakoztatni. A döntést szabadon kell meghozni, hiába van ott az isteni inspiráció… Tehát ott egy döntést kell hozni. S akkor van-e krízis? Hát az mindig van, elgondolkodás, de miután az ember tényleg odaadta magát, szabadon kibontakoztathatta magát és szolgálhatott, és ebben megtalálta a lelki harmóniát, akkor tényleg már csak az érés folyamata jön és a Gondviselés segítsége.
Ági: Találkoztál-e olyannal az életed során, hogy mások arra, hogy a szerzetesi életformát választottad, olyan furán néztek, és csodabogárnak tartottak?
Gabriella: Sohasem tettem a kirakatba a hivatásomat. Mint ahogy említettem is neked azt, hogy szabad, önzetlen szolgálatban próbáltam segíteni az embereket. Nem olyan nagyon sokszor találkoztam ilyen elcsodálkozással. Azt megkérdezték, hogy „apáca tetszik lenni?”. Mondtam, hogy olyanféle. Ez is egy érdekes dolog. Nem is azért, mert nem akarta az ember nyilvánossá kürtölni állapotát, hanem inkább éltem a szolgálatot.
Ági: Talán azért nem ütközött úgy ki, mint azok a nővérek, akik olyan ruhákba járnak. Tehát ők így is felvállalják.
Gabriella: Igen, a külső jel. Ennek is megvan a maga szerepe, páter Bíró azt akarta, hogy társaságunkban ne legyen semmi megkülönböztetés, hanem egy sorban éljünk az emberekkel. Ma ezt kívánja Ferenc pápa is. Pedig hát kell, hogy legyen az emberek között olyan kovászkénti élet, nyugodtan szólítsák meg az embert, ne legyen semmi fal. De azért nagyon érdekes, az emberek azért megtartották azt a bizonyos távolságot tőlünk. Vagyis valami mégis kisugárzott.
Ági: A család-óráinkkal kapcsolatban is érzek valami ehhez hasonlót. Mi tartunk foglalkozásokat az önkormányzati iskolákban is. Nem közvetlenül a Jóistenről beszélünk a programunkban, de az Ő értékeit közvetítjük, és nem titkoljuk, hogy a Szent Család Plébániáról jövünk, de az órán nem erről van közvetlenül szó. Az a legnagyobb öröm számunkra, amikor erre még külön rákérdeznek, hogy mi valahogy mások vagyunk, és hogy ez miből is jön. És itt tudunk a hitünkről beszélni. De amit te is mondtál, én is abban hiszek, hogy ez kisugárzik.
Gabriella: Valószínűleg ez a kérdés is azért jön, mert választ vár valamire.
Ági: Igen, választ vár, mert valami furcsát lát, mert nem pont úgy viselkedünk, ahogy szokás…
Gabriella: És ez legalább egy olyan jel énszerintem, mintha rajtad lenne a szerzetesi ruha, vagy nem is tudom milyen ruha. De annak a nővérnek meg az a hivatása, hogy így élje meg identitását.
Ági: Mit gondolsz arról, hogy az Egyház milyen indíttatásból döntött úgy, hogy ez az év a megszentelt élet éve lesz?
Gabriella: Azt hiszem, az indítás az lehet, amit kezdetben is mondtam neked, kell, hogy legyen egy mag, amelyik hordozza az evangélium szerinti élethez az elköteleződést. Tehát nemcsak egy részleges időben, mert van ilyen megoldás is, hogy egy évre kötelezi el magát, tíz évre kötelezi el magát, és elmegy misszióba, majd visszajön, hanem kell egy olyan mag, akik radikálisan az egész életüket ráteszik az Isten és az emberek szolgálatára. Szerintem azt szeretnék, hogy reflektorfénybe kerüljenek azok, akik az evangéliumi értékeket képviselik, mert, ahogyan arról beszéltünk is, manapság az emberek nehezen köteleződnek el. Meg lehet találni, természetesen, az egyházi szolgálatokat más úton is. Csak egy példa: mostanában olvastam a Magyar Nemzetben, hogy Beer püspök úr 260 világi munkatárssal dolgozik a papság létszámának csökkenése okán. Tehát nincs feltétlenül szükség a szerzetesekre, de mégis érték. Az egyház, a világ és a társadalom is olyan értéknek tekinti, amiért az egész közösség valamilyen áldozatot hoz. Kell egy elkötelezett mag az egyházban, kellenek olyan személyek, akik hordozzák azokat az eszméket, amelyek a társadalmat is gazdagítják, és az embereket az Istenhez, örök célukhoz vezetik.
Ági: Ebben az évben nálatok vannak-e külön programok, melyek így, a megszentelt élet évében más hangsúlyt kapnak.
Gabriella: Persze, vannak, havonta összejövünk, szentségimádást tartunk, szorosabbá fűzzük a közösségi életet, részt veszünk a nemzeti zarándoklaton Mátraverebély-Szentkútra. Tehát bekapcsolódunk az egyházi ünneplésekbe is. Többet imádkozunk, erősítjük a közösségünket, és próbálunk helytállni, talán kicsit még lelkiismeretesebben. Részt vettünk Kiskunfélegyházán a szerzetesi év ünnepélyes megnyitóján. Február másodikán, a megszentelt élet napján Bábel Balázs érsek úr összehívta az egyházmegyében élő szerzeteseket, mi is ott voltunk. Benne vagyunk az egyháznak és a társadalomnak a vérkeringésében.
Ági: Még csak egy visszakapcsolás a családodhoz, hogy a későbbiekben ők hogyan fogadták ezt a döntésedet, a szüleid, testvéreid.
Gabriella: Elfogadták, nyugodtan elfogadták. Vallásos család volt az én családom. Úgy emlékszem vissza a nagyszüleimre, hogy mindegyiknek időskorában rózsafüzér volt a kezében. Egy imádságos hátterű családom volt, és akkor szinte majdnem, hogy természetes lett, ilyen hivatás is akad a családban. Nem volt újdonság. Nem véletlenül adtak bennünket már kiskorunkban egyházi iskolába. Próbálták megadni az alapokat, szüleink az egyház kebelében képzelték továbbra is életünket. Amiért én hálás vagyok, hogy olyan családba születhettem, ahol ez az imádságos háttér megvolt már a nagyszülőknél, szülőknél.
Ági: Ma is ez lenne a fontos, így gyógyulhatnának a családjaink.
Gabriella: Ezért is hangolódtam rá a Jézus Szíve Társasága programjára: a családot hitéletében megerősíteni, gazdasági területén felemelni, szellemileg felemelni, vagyis azokat a hiányosságokat valamilyen szinten pótolni, amely érték is, nemcsak az egyház részére, hanem a társadalom részére is.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy ma már a világi szakemberek is kapcsolódjanak be. Ezt nagyon is kívánják a II. Vatikáni Zsinat után, hangsúlyozzák, a világi emberek álljanak be a társadalom szövetének életébe, és képviseljék a keresztény értékeket.
Ági: Nagyon szépen köszönöm, hogy így megnyitottad az olvasók felé a szívedet.
Hortobágyiné Nagy Ágnes
Forrás: Parázs Pasztorális Központ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése