Gyermekkoromban semmiféle megszólítást nem éreztem az Isten részéről. Úgy éltem világomat, mint a többi velem egykorú. Szüleim vallásosak voltak ugyan, de ez a vallásosság közöttünk otthon nem volt beszédtéma. Az elmúlt rendszer megfigyelései miatt egy ideig nem is jártunk templomba, bár ez inkább még bátyám gyermekkorára tehető. Édesapám így is számtalanszor hátrányos megkülönböztetésben részesült hite, vagy pl. egyházi házasságkötése miatt. Aztán rendszeresen részt vettünk a szentmisén, mint amolyan vasárnapi keresztények. Szüleim nem szántak egyházi pályára, ez a kérdés így fel sem merült, annak ellenére, hogy édesanyám unokaöccse pap.
Világi iskolába jártam, érdeklődésem a reáltárgyak felé nyilvánult meg. Szerettem és versenyszinten űztem a matematikát, később a fizikát és a kémiát. Természetes volt, hogy a helyi Lehel Vezér Gimnáziumban folytassam tanulmányaimat, ott is matematika-fizika tagozaton.
Egy ismerősöm megszólítására (akit a plébános küldött) kikerültem a szentmiséken a hívők padjaiból és elkezdtem minisztrálni még általános iskolás koromban. Azt hiszem ez döntő jelentőségű volt abban, hogy kedvet kapjak a misén a tevékeny részvételre. Csak ez után merülhetett fel bennem a gondolat, hogy mindezt én is végezhetném, papként élhetném életem.
Ez a gondolat foglalkoztatott már gimnazista koromban. Közben életterem kibővült. Először csak búcsúk idején, mint szorgalmas minisztráns, később egyre gyakrabban látogattam a másik két katolikus templomot Jászberényben. Az öt (időnként hat) helyi lelkipásztor személyes barátsága szintén az Isten felé terelték életem. Ehhez jött a cserkészcsapat és az ifjúsági hittan tanúságtétele. Ezekben a közösségekben – egyéniségem és érdeklődésem folytán – hamarosan a paphoz hasonló elvárásokat támasztottak velem szemben és mint leendő papot kezdtek kezelni.
Időközben évről évre eljöttem a szemináriumban megrendezett hivatástisztázó lelkigyakorlatokra, melyeken megismerhettem a kispapokat, a szemináriumi életvitelt. Hét éven keresztül voltam állandó vendége a papnevelő intézetnek.
Bár a papi hivatás már ott mozgolódott bennem, érettségi idején mégsem tudtam volna életre szólóan vállalni. Márpedig úgy gondoltam, máshogy pedig nem szabad. Mivel már régen érdeklődtem a kémia iránt, és a teológiában is előre akartam haladni, úgy döntöttem, hogy kémia-hittantanár szakon tanulok tovább. Ezzel egyúttal belelátok egy hittudományi főiskola, egy szeminárium belső életébe. Ilyen szakokat Egerben nem lehetett párosítani, így kerültem Veszprémbe.
A két kollégium közül tudatosan választottam a hittudományi főiskola kollégiumát. A teológiai tanulmányok egyre inkább megérlelték bennem – látva az Istennek elkötelezett emberek hiányát és a világ szükségét – a hivatásom felismerését. A főiskolai tanár atyák példája és a kollégiumi imaközösség hatása egyaránt segítettek döntésemben.
Negyed-, és ötödévesen érseki engedéllyel végeztem (többedmagammal) lelkipásztori kisegítő munkát kilenc balatonfelvidéki faluban. Talán a szemináriumi jelentkezésemben a legnagyobb és legjelentősebb élményt az ennek során szerzett tapasztalataim jelentették. A templomi közösség előtt végzett felelősségteljes szolgálat és az elnéptelenedő falvak düledező templomai között végzett emberfeszítő lelkipásztori munka a lehető legközelebbről mutatták be számomra a papi életet.
Összegzésként elmondhatom, hogy a Jóisten meghívásának felismerését leginkább Sólyom József plébánosomnak, Dr. Osztie Zoltán tanár atyának és Stella Leontinnak köszönhetem.
Ha a Jóisten úgy akarja és az elöljárók bizalmából felszentelnek, papként legnagyobb hangsúlyt a szent liturgia méltó megünneplésére és az életszentségre való törekvésre szeretném helyezni. Csak az Istenben való élet táplálja a lelkipásztori munka minden tevékenységét.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a pap a mai világban ne legyen egy bezárkózó, az adott település életéről tudomást sem vevő személy, hanem minden olyan politikai, kulturális, művészeti stb. eseményen képviselje a keresztény értékrendet, amely összeegyeztethető az evangéliummal. Meg szeretném szólítani az értelmiséget (teológiai, szakmai stb. előadások) akik úgy érzem jelenleg nem kapnak kellő hangsúlyt az Egyházban. Ezenkívül, nem akarom magára hagyni a plébániához tartozó betegeket, az élet határhelyzetén lévőket. Az örök értékeket mai, vonzó formában szeretném a fiatalok elé tárni, a közösségeket pedig nem magam köré alakítani, hanem öntevékennyé tenni.
Lóczi Tamás V.évf.
Forrás: Értékkereső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése